Napóleon egy hisztigép volt, felesége pedig majdnem elröhögte magát a válási papírok aláírása közben

„Nem bír magával” – állapítja meg Wellington grófja (Rupert Everett), miközben a waterlooi csatában távcsővel kémleli a frontvonal első sorában kaszaboló Napóleont (Joaquin Phoenix). A francia császár hamarosan fejvesztve menekül, híres kalapján egy golyó ütötte lyukkal, rövidesen pedig már Wellington hajóján magyarázza a kadétoknak, hogy miért nem az ő hibája volt a csúfos vereség. 

Ez geometria: én pontosan tudom, hova kell elhelyezni az ágyúkat. A legnagyobb fájdalmam az, hogy ezt a tudást nem sikerült átadnom a tábornokaimnak.

Amikor belép az admirális, hogy elfogadja Napóleon megadását, őt is elkezdi oktatni arról, hogy biztosan azért ilyen ütőképes a brit flotta, mert finomabb reggeliket szolgálnak fel a tengerészeknek, mint a franciáknál.

A fenti jelenetsor a Napóleon című film vége felé játszódik, de valószínűleg egy néző előtt se lőjük le a poént azzal, ha eláruljuk: a császár elveszti a waterloo-i csatát, és hamarosan Szent Ilona szigetén, száműzetésben hal meg ötvenes évei elején.

Hogyan jutott erre a végre? Hát úgy, hogy egész életében nem bírt magával.

A császár hálószobatitkai

Nem bírt magával Ridley Scott, a film rendezője sem, aki a marketingkampány egy részét azzal töltötte, hogy történészeknek és a francia népnek szólogatott be, amiért több kritika is megkérdőjelezte a film történelmi hitelességét. Napóleon valójában nem volt jelen Marie Antoinette kivégzésén, és az egyiptomi piramisokat se lőtte ágyúval. (Mégis mi okból lőtte volna bárki ágyúval a piramisokat?) Emellett a császár utolsó szavait – „Franciaország, hadsereg, fej… hadsereg, a fiam, Jozefina” – sem idézi pontosan a film.

Scott, napjaink egyik legjobb technikájú, vizuálisan legképzettebb rendezője a filmmel újra és újra demonstrálja, hogy a történelem nem fog egy-egy jól megkomponált snitt útjába állni.

Ennek fényében elég ironikus, hogy Napóleon hódításait a filmben nagyjából olyan figyelemmel mutatja be, ahogy egy álmos történelemtanár magyaráz a hetedik óra vége felé. Az első, touloni csatában hatásosan átadja Napóleon hadvezéri tehetségét és a rá nehezedő stresszt, amit aztán soha többé nem látunk viszont: a császár geopolitikai motivációi nincsenek rendesen kibontva. 

Mindenféle uralkodók az egyik pillanatban utálják a főhőst, a következőben vidáman boroznak vele, aztán fél perc múlva valamiért hadban állnak, majd végleg eltűnnek a cselekményből. Hogyan volt képes Napóleon elérni Európát felforgató katonai sikereit? Mi vezetett pontosan a bukásához? A Napóleon fájó szűkszavúsággal foglalkozik ezekkel a témákkal. 

A hadvezér leghíresebb katonai sikere, a film felénél bemutatott austerlitzi csata a semmiből jön, és a semmibe tart. 

Szinte nincs is köze a cselekmény többi részéhez, így ez a legalkalmasabb jelenet arra, hogy gyorsan kiszaladjunk vécére a moziból.

Phoenix karakterábrázolása óvatosan egyensúlyozik a dörzsölt politikai nagyvad és a hisztis szociopata között, ám végül az utóbbi győzedelmeskedik. Napóleon sértetten hazaszalad egy hadjáratáról, amikor megtudja, hogy felesége csalja, és toporzékolva beszél az angol nagykövettel – „azt hiszitek, hogy olyan nagyszerűek vagytok csak azért, mert vannak hajóitok!”. Vakon hisz saját nagyságában, és nem létezik számára olyan pszichológiai komplexus, amit ne tudna egyik percről a másikra egész Európa problémájává tenni.

Házaspárbaj

Hagyjuk is a politikát: a Napóleon akkor telik meg igazán élettel, amikor a főhős és Jozefina császárné (Vanessa Kirby) viszonyát mutatja be, főként a császár máig fennmaradt levelei alapján. Kirby abszolút partnere Phoenixnek a baromkodásban: az általa megformált, a francia forradalom alatt lecsúszott nemesi családból származó nő szinte nem is titkolja, hogy érdekből mond igent a feltörekvő hadvezér közeledésére. Később nagy hévvel csatlakozik hozzá, amikor egy asztaltársaság előtt üvöltve beszélik ki hálószobatitkaikat, majd olyan keményen igyekszik visszafojtani röhögőgörcsét a válási papírok aláírásakor, mint a római katonák a Brian életében, akiknek Pilátus helytartó Fikusz Kukisz nevét sziszegi arcukba.

Phoenix és Kirby mindketten remekelnek abban, hogy érzékletesen, de ripacskodás nélkül mutassák be a diszfunkcionális párost, akiknek kevésbé viharos körülmények között talán nem is kellene együtt lenniük. Ketten együtt viszont kiszámíthatatlan, destruktív természeti erőt alkotnak egymás iránti szeretetük, gyűlöletük és mindenek előtt függőségük által. Jozefina valószínűleg eltűnne a társadalom süllyesztőjében, ha elvesztené a császár kegyeit, Napóleonnak pedig alig lenne motivációja, hogy férfiként – nemhogy hadvezérként – funkcionáljon, ha nem lenne közelében a nő, akiért a megőrülésig rajong.

A néző meg csak pislog, hogy lett a történelmi eposzból egy toxikus, manipulatív bolondokról szóló romantikus tragikomédia.

Valami hiányzik

Ridley Scott kevesebb egyéniséget visz filmjeibe, mint neves kortársai, például Martin Scorsese vagy Steven Spielberg. Ő inkább a tisztességes iparos eszményképe, aki még rossz forgatókönyvekből is képes tűrhető filmeket (Robin Hood, Hannibál) készíteni, az erős alapanyagokból pedig könnyedén farag mesterműveket (Alien, Az utolsó párbaj, Szárnyas fejvadász). A Napóleonról egyelőre nem derül ki, hogy melyik kategóriába tartozik, hiszen jelen formájában inkább kedvcsinálónak hat a később megjelenő, négyórás rendezői változathoz.

Napóleonon és Jozefinán kívül nincs is a moziváltozatban olyan karakter, akiről érdemes lenne beszélni, a történetszálakat pedig látványosan rövidre fonja a rendező. Az eredmény egy feszes, érdekes, gyakran vicces film, aminek viszont kínzó szüksége lenne arra, hogy lélegezni tudjon. Ez azért is különösen rossz szájízt ad a dolognak, mert nemrég került a mozikba Scorsese Megfojtott virágok című filmje, amely egy kevésbé akció- és eseménydús témát mert feldolgozni három és fél órában. Miért nem vállalta be ezt Scott? Mindenkinek jobb lett volna, ha a moziváltozat hosszával kapcsolatban sem bírt volna magával. A teljes vízió megismeréséhez valószínűleg várnunk kell pár hónapot, ám félő, hogy az összes nézői igényt az a verzió sem fogja kielégíteni. 

Az már a moziváltozatból is kiderül, hogy Scottot és David Scarpa forgatókönyvírót kevésbé érdeklik Napóleon karrierjének súlyos, mélyebb vonatkozásai, mint a nemi élete.

Szó sem esik a Napóleon által bevezetett, máig élő törvényekről vagy arról, hogy ő volt az, aki visszahozta a rabszolgaságot a francia gyarmatokra. Arról is csak nyomokban értesülhetünk, hogyan tartotta évtizedeken keresztül folyamatosan geopolitikai feszültségben egész Európát, vagy hogy milyen cinikusan használta ki a francia forradalom hanyatló eszmeiségét saját céljaira. Több jelenet is akad viszont, amelyekben kanosan hápog a feleségének, és amelyek mellé legalább egy ágyúkkal kapcsolatos fallikus metaforát kibírtunk volna.

Ez már a sokadik próbálkozás

Ha már Napóleon örökségéről beszélünk, érdemes szót ejtenünk a filmtörténetben betöltött szerepéről is. Nem Scott ugyanis az első rendező, akit megihletett a császár életútja: korábban több feldolgozás is született, amelyek mérföldkőnek számítottak a filmek történetében. Külön szomorú, hogy a most mozikba került alkotás nem ér fel hozzájuk.

• Ott van például Abel Gance 1927-es, ötórás némafilmje, amely a hangosfilmek előtti korszak meghatározó műve volt, és amely nemcsak a császár ábrázolását, hanem a történelmi eposzok műfaját is a mai napig meghatározta. Gance ambíciójának méretét mutatja, hogy ebben a filmben csak Napóleon korai karrierjét mesélte el: úgy tervezte, hogy hat hasonló hosszúságú filmet csinál róla, ám a projektet nem sikerült befejeznie.
• Az 1965-ös Háború és békében csak relatíve kis szerepet kap Napóleon, aki a hétórás alkotás mindössze pár jelenetében tűnik fel. A Tolsztoj regénye alapján készült nagyszabású feldolgozás viszont részleteiben mutatja be a napóleoni háborúk hatását, főként Oroszországra, amire Ridley Scott filmje mindössze néhány suta jelenetet szánt.
• A Szerelem és halál című 1975-ös vígjátékban a Woody Allen által játszott orosz pacifista bonyolódik bele egy tervbe, hogy merényletet kövessen el a császár ellen. Ez természetesen nem sikerül neki, viszont különösen élvezetes nézni a karakter szerencsétlenkedését a császár közelében.
• Az 1954-es Désirée leginkább azért emlékezetes, mert ebben Marlon Brando játszotta a császárt. A film Napóleon egyik rövid viszonyát dolgozza fel, kisebb fókusszal a csatákon, inkább a szívügyekre koncentrálva.

Soha nem láthatjuk viszont azt a filmet, amelyet Stanley Kubrick akart Napóleonról készíteni. A legendás rendező a hatvanas-hetvenes években pörgött rá a témára, és önmagához híven gigászi tervei voltak: a vezető csatáit az eredeti helyszíneken, több ezer statisztával akarta leforgatni, és ha valaki, ő biztosan mélyebb, súlyosabb interpretációt nyújtott volna a főhősről, mint Scott és Scarpa.

Kubrick terve azonban a filmtörténet egyik leghíresebb kudarcává vált. Ennek fő oka az 1970-ben bemutatott, mára már elfeledett Waterloo című, hasonló témájú film volt, ami elég rosszul teljesített a mozipénztáraknál. 

Annak bukása után pedig nem akadt stúdió, aki hajlandó lett volna elegendő pénzt adni Kubrick ambícióira, mert féltek attól, hogy az ő filmje is így végzi.

A rendező után viszont több ezer fotó, jegyzet és vázlat maradt a filmhez, amelyet később Alison Castle író foglalt össze a Stanley Kubrick Napóleonja: A legnagyszerűbb film, ami sosem készült el című könyvében. 

Így egyelőre kénytelenek vagyunk beérni Scott verziójával, amely Napóleon rosszul idézett utolsó szavai közül csak Jozefináról tud bármi érdekeset mondani a látványorgia közepette.

Nyitókép: Apple / Scott Free / Sony / Intercom