„Tarantino színészei jobban teszik, ha alaposan felkészülnek" – Maria de Medeiros a Ponyvaregényről, Bruce Willisről és Szabó Istvánról

A legtöbben a Ponyvaregényből ismerik, de már korábban is játszott nagy amerikai produkcióban, ön volt az erotikus történeteiről híressé vált Anais Nin a Henry és June című filmben, Uma Thurman és Fred Ward oldalán. Főszerep egy hollywoodi presztízsfilmben, alig 24 évesen – nem rossz kezdés. 

Egy francia színdarabban figyeltek fel rám. Párizsban tanultam a konzervatóriumban, klasszikus színpadi képzést kaptam, de egy-két kisebb filmszerepben is feltűntem, például Chantal Akerman egyik rövidfilmjében. A kiugrást egy igaz történeten alapuló színdarab hozta meg, egy dráma a nagy francia színészről, Louis Jouvet-ról. Én Jouvet tanítványát, egy zsidó lányt játszottam, akit a színészkirály a második világháború idején tanított. A lány végül a származása miatt menekülni kényszerült. 

Sokfelé játszották a darabot, így jutottam el először Budapestre is. 

Ebben az előadásban figyelt fel rám a híres casting director, Margot Capelier, szemet szúrt neki, hogy hasonlítok Anais Ninre. Abban az időben valóban nagyon hasonlítottam rá. Margot mutatott be Philip Kaufmannak, aki Párizsban készült filmet csinálni Henry Miller, Anais Nin és Miller felesége, June szerelmi háromszögéről.

Ismerte korábban Anais Nin erotikus írásait?

Épp csak egy kicsit. Szóval bele kellett ásnom magam az írásaiba rendesen. A történet a két világháború között, Párizsban játszódik. Micsoda idők voltak! Csak úgy özönlöttek a művészek Párizsba. Itt találkozott Anais Nin Henry Millerrel és az író feleségével.

Ma már megszokott dolog hogy intimitáskoordinátorok segítenek a szexjelenetek forgatásakor, 1990-ben, amikor a Henry és June készült, azonban még nagyon más volt a helyzet. Nem tartott az erotikus jelenetektől?

Eléggé féltem az elején, de hamar biztonságban éreztem magam. Phil Kaufman a feleségével, Rose Kaufmannal írta a forgatókönyvet, és bennünk maximálisan megbíztam. Nem az olcsó hatáskeltés, hanem az irodalom, az emberi kapcsolatok és a korszellem érdekelte őket. Az a felszabadultság, ami ezeket az időket jellemezte. És akkor Philippe Rousselot-ról még nem is beszéltem, mégiscsak ő az egyik legjobb operatőr a világon. Szóval nagyon jó kezekbe kerültünk. 

Kaufman érdekes hollywoodi alak: Az elveszett frigyláda fosztogatói írója, aki filmet rendezett Kundera regényéből, A lét elviselhetetlen könnyűségéből. A Kundera-adaptációt közvetlenül a Henry és June előtt készítette.  

Természetesen láttam A lét elviselhetetlen könnyűségét. Csodálom Kundera írásait, de hozzám inkább a latin-amerikai irodalom áll közel. A kortársak közül Leonardo Padura az egyik nagy kedvencem, de persze ott vannak a klasszikusok, Márquez, Vargas Llosa, Cortázar, Borges, és még sorolhatnám. Természetesen Pessoa is megkerülhetetlen, készítettünk is egy színdarabot az írásaiból, ezt aztán filmre is vittem, A herceg halála volt a címe. De nagyon szerettem Phil Kaufman egy másik filmjét, Az igazakat is. Már akkor is motoszkált bennem, hogy egyszer filmet fogok rendezni a portugáliai forradalomról, ezért különösen érdekeltek a férfiközösségekről szóló filmek. Imádtam Az igazakat.

Uma Thurman és Fred Ward mellett ön játszotta a Henry és June főszerepét. A hollywoodi színészek talán óvatosabbak, mint az európaiak, ha vetkőzni kell.

Igen, az amerikaiak óvatosabbak, mint mi, és valószínűleg joggal azok. Lehet, hogy prüdéria is van a dologban, de ez egy érzékeny egyensúly. Ma már tudjuk, mennyi zaklatás történt a filmiparban. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebből csak nagyon keveset érzékeltem, de az is biztos, hogy sok mindenre oda se figyeltünk. Miközben egyre-másra történtek az abúzusok, ahogy az sok évvel később kiderült.

Kialakult valamiféle véd- és dacszövetség a forgatás során ön és Uma Thurman között?

Uma és én olyanok voltunk, mint a tettestársak. Megbíztunk egymásban, védelmeztük egymást.

Mitől kellett megvédeniük egymást?

Kölcsönös volt a bizalom közöttünk, biztosak lehettünk benne, hogy csak annyit tárunk fel egymásból, amennyire szükség van. Ezért is szerettük a közös jeleneteinket, mert tudtuk, hogy megbízhatunk egymásban.

A Ponyvaregényben is mindketten szerepeltek, de ezúttal nem volt közös jelenetük.

Tudom, hogy Quentin látta a Henry és June-t. Persze sokan látták a Henry és June-t, mert ez volt az első hollywoodi film, ami megkapta a hírhedt „17 éven felülieknek” korhatár-besorolást. 

Quentin Tarantinóval teljesen véletlenül találkoztam egy kis független filmfesztiválon Dél-Franciaországban, Avignonban. Laza hangulat uralkodott, ami el is várható egy olyan fesztiváltól, ahol fiatalok mutatják be a fillérekből elkészített független filmjeiket. 

Ide mindenki a filmek iránti rajongásból jött. Aztán ismét összefutottunk, de ezúttal már egy sokkal nagyobb fesztiválon, Sao Paulóban. Így kezdődött a barátságunk. És aztán Quentin megírta a Ponyvaregényt, és benne Fabienne figuráját, ezt a kissé elveszett európai lányt, aki nem egészen érti, mi folyik körülötte ebben a kemény amerikai életben. És Fabienne az enyém lett.

Nem volt verseny, hogy ki kapja a szerepet?

Mindössze annyi volt a dolgom, hogy elmenjek Los Angelesbe egy meghallgatásra.

A Ponyvaregényben mindenkinek jutott legalább egy klasszikus, milliószor idézett jelenet, Bruce Willis és ön is kapott egyet, ez volt a híres „Whose motorcycle is this? It's a chopper, baby. Whose chopper is this? It's Zed's. Who's Zed? Zed's dead, baby. Zed's dead” diskurzus Butch és Fabienne között. Hamar megvoltak vele, vagy sokszor kellett felvenni?

Elég simán ment. Quentin Tarantino nagyszerű író, a forgatókönyvei úgy vannak kidolgozva, mintha színdarabok lennének. Már csak ezért is, a színészei jobban teszik, ha alaposan felkészülnek. Quentin olyan dialógusokat ír, mintha azok csak úgy spontánul jönnének a szereplői szájából, de minden, az utolsó szótagig benne van a forgatókönyvben. Egyértelműen és pontosan le van írva minden. Quentin rendezőként is ilyen. Szóval, a színészeinek nagyon fel kell készülniük.

Megmaradt a kapcsolat Willisszel és Tarantinóval a film után is?

Nem túl gyakran, de azért időnként összejöttünk. Amikor viszontláttam Quentint Cannes-ban, örömmel nyugtáztam, mennyire boldog. Bruce csodálatos kolléga volt, mindig odafigyelt rám. Közvetlenül azután, hogy a Ponyvaregényt bemutatták Cannes-ban, a Velencei Filmfesztiválon elnyertem a legjobb színésznő díját. Egy portugál filmért. 

Bruce Willis volt az első, aki felhívott és gratulált. Utoljára akkor láttam, amikor Párizsban kitüntették. Meghívott engem is.

Sokként érhette a betegsége, a visszavonulása…

Hát persze. Nagy-nagy szomorúságot érzek.

A Ponyvaregény után, gondolom, elárasztották a hollywoodi ajánlatok, ön mégis inkább maradt Európában.

Csupa pótszert ajánlottak. Például Henry és June-típusú filmeket, de Philip Kaufman nélkül. Vagy Ponyvaregény-utánzatokat. Boldog-boldogtalan másolni kezdte Tarantinót, de csak koppintások születtek. Sosem vágytam arra, hogy Los Angelesben éljek, ráadásul rendezni akartam, aztán megszületett az első lányom… És mindenáron filmet akartam csinálni a portugál szegfűs forradalomról. 13 éven át küzdöttem érte, az Április kapitányait végül 2000-ben mutatták be.

A portugál katonai puccs 1974-ben döntötte meg a Salazar nevével összefonódott fasiszta diktatúrát. A puccs idején ön 9 éves volt. Mire emlékszik belőle?

Bécsben éltünk ekkoriban, emlékszem, a szüleim fel-alá ugráltak örömükben a bécsi lakásunkban. Éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történik. Mindannyiunk életét megváltoztatta ez a fordulat. 

Amikor hazatértem anyámmal Portugáliába, riadtan figyeltem a káoszt, minden nagyon zavaros volt, épp egy demokrácia volt épülőben. Szép lassan aztán megértettem, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok, átélhetem, hogy milyen az, amikor egy forradalom, egy erőszak nélküli forradalom valóban működik. És jó értelemben működik. 

Anyám politikai újságíró volt, úgyhogy az otthonunkban találkozhattam az események főszereplőivel. Így vált életcéllá, belső szükségletté, hogy elmeséljem a forradalom történetét, filmet csináljak belőle. A szüleim révén rengeteg dokumentumot őriztem az eseményekről, a puccsot végrehajtó kapitányokról. Visszatérő elem a visszaemlékezéseikben, hogy valamennyien a filmekhez hasonlították az élményeiket. Úgy érezték, mintha egy filmben szerepelnének, de nem ugyanabban a filmben. Volt, aki egy Oliver Stone-filmhez hasonlította az élményeit, más meg úgy érezte, hogy egy Chaplin-burleszkben van.

A családja milyen veszteségeket szenvedett Salazar diktatúrájában?

Közvetlen veszteséget szerencsére nem szenvedtünk. Apám hajszál híján megúszta, hogy harcolnia keljen a gyarmati háborúban. 13 év háborúzás! 

Emiatt is bukott meg a rezsim, a gyarmati háborúban elesettek miatt. Borzalmas lelki sebeket okozott ez a 13 év az egész országnak.

Az apja hogyan úszta meg?

Zenész volt. Végül Ausztriában kötött ki.

A megbukott, régi rezsimek után sokszor nosztalgiát éreznek az emberek, ez Magyarországon is így van. Önöknél is?

Portugáliában az effajta nosztalgia szerencsére nem számottevő. Ez a nosztalgia a tudatlanságból ered, csak azokban él, akik nem tudják, mi történt. Egy olyan múlt utáni sóvárgás, ami nem létezett, fantázia az egész. Hiszen a valóság a mindennapi fasizmus volt. Börtönnel, kínzással, mindennel. Mégis mi jót lehetne ebben találni?!  Ezért is olyan fontos a történelmi emlékezet.

Említette, hogy először egy színházi produkcióval járt Budapesten. Később pedig szerepelt Szabó István Találkozás Vénusszal című filmjében. Bevallom, meglepett a dolog, nem emlékeztem rá.

Pedig forgattam is Budapesten.

A Találkozás Vénusszal szereplőgárdája még a Henry és June csapatánál is változatosabb összetételű volt, szerepelt benne amerikai sztár (Glenn Close), francia színész (Niels Arestrup), Bergman kedvence (Erland Josephson), sőt még magyarok is feltűntek helyenként. Könnyen megtalálta a helyét egy ennyire nemzetközi gárdában?

Könnyen feltalálom magam az ilyen helyzetekben, kifejezettem szeretem az ilyen, más-más kultúrákból verbuválódott közösségeket. Ráadásul nem olyan messze, Bécsben nevelkedtem, csak a magyar nyelv tűnt bevehetetlennek. Egyedül az szomorított el, hogy a szerepem kezdetben nagyobb volt, mint ami végül a filmben látható. Szerteágazó forgatókönyv volt, tele párhuzamos történetekkel, nem minden kerülhetett be a végső verzióba, de kedves emlékként él bennem a forgatás.

Szabó István felhívta, hogy megkurtította a szerepét?

Igen, úgy emlékszem.

És mit mondott a szerepéről, amikor önre osztotta?

Azt mondta, hogy ez a lány nagyon fiatal, nagyon naivnak fest, de valójában egy szörnyű terrorista.

A Találkozás Vénusszal után, de még a Ponyvaregény előtt Javier Bardemmel játszott Bigas Luna Aranyhere című filmjében. Ez volt Bardem egyik nagy korai kiugrása.

Javier Bardem az egyik legkomolyabb színész, akivel valaha is találkoztam. 

Aprólékosan kidolgozza a figurái háttértörténetét, mindent előre leír, egy könyvet is meg lehetne tölteni a jegyzeteivel. 

Hihetetlenül fiatal volt, amikor az Aranyherét forgattuk, tele energiával. Szerintem mindkettőnk számára fontos élmény volt ez a forgatás. Bigas Luna azt a világot folytatta, amit Dalí hátrahagyott, de Buñuel hatását is érezni lehetett rajta. Ráadásul igazi hedonista volt, a földi örömök nagy barátja. Emlékszem, befejeztük az egyik jelenetet, mindenki felé fordult tele várakozással, és azt látjuk, hogy békésen szundikál. Nem mertük felébreszteni, úgy voltunk vele, mint az alvó oroszlánnal. Megvártuk, míg felébred.

Nyitókép: FocKan/WireImage