Scherer Péter: Szeretnék nem arról elhíresülni, hogy egy pökhendi pöcs lettem

Az Apatigrisben játszott karaktered 2 évadon keresztül kereste a szerelmet, a 3. évadban viszont már pár hónap után a házasságot fontolgatja. Mit gondolsz erről? Elsietett gondolat ez, vagy szerinted belefér?

Azt gondolom, hogy Labanc Péter menthetetlenül romantikus, és óriási szíve van, amiben elférnek a gyerekei, a gyerekei összes barátnője, barátja, még a volt felesége is. És különösen Glória, aki Ónodi Eszter személyében egy ötcsillagos csaj, úgyhogy Péternek azonnal meg kell ragadnia ezt az alkalmat. Nem véletlen, hogy belesütötte a sütibe a karikagyűrűt, aztán persze balul sült el az egész, de a jó szándék megvolt.

Nem titok, hogy amikor megszületett a sorozat gondolata, te magad ihletted a főszereplő karakterét. Így adja magát a kérdés, ha Labanc Péter ennyire romantikus, akkor Scherer Péter is az?

Igen, de valószínűleg, ha megkérdeznéd a feleségemet, akkor ő mást mondana erről. Azt érzem, hogy nehéz dolog életben tartani egy kapcsolatot. Én azért találtam ki meglepetés elutazást a gyerekeimnek és a feleségemnek is a szülinapjaikra, vagy ilyen-olyan meglepetéssorozatot, amikor különböző helyekre elsétáltunk, és mindenhol valami apróság várt rájuk. Ez is valahol romantika. 

Az az igazság, hogy annyit dolgoztam az utóbbi évtizedekben, hogy nagyon kevés időm jutott a családomra, beleértve a feleségemet is, amit, megmondom őszintén, kicsit bánok is.

Most viszont erre már próbálsz jobban odafigyelni?

Így van. Most azt csináljuk, hogy minden hónapban van egy szűk hétnyi szabadidőm, és ezeken a napokon el tudunk utazni. Hol külföldre, hol belföldre, hol csak a Balcsira, hol Erdélybe – és ez nagyon klassz.

Akkor mondhatjuk, hogy te a tettek embere vagy, szereted ezeken keresztül kimutatni az érzéseidet?

Minden szempontból. Nem vagyok egy elméleti szakember (nevet).

Azt is szereted, ha ezt kapod vissza?

Nem is tudom. Azt szokta mondani a családom, hogy nagyon érdekes, ahogy működöm, mert mindig azt várom, hogy segítsenek, de amikor segítenek, azt nehezen engedem. Szeretek mindent kézben tartani, pedig ez nem látszik rajtam. De valójában kicsit kontrollmániás vagyok.

Ez miből ered? Az nyugtat meg, ha mindenről te dönthetsz?

A fene tudja. Talán egyszerűen csak attól, hogy fiatalon költöztem el otthonról. 14 évesen és 2 hónaposan felnőtt lettem. Olyan középiskolai kollégiumban laktam Szombathelyen, ahol két hónap alatt felnőttem. Muszáj volt döntéseket hoznom, és felnőtt módon gondolkodnom – a pénz beosztását tekintve ugyanúgy, mint egy hétvégi bulinál, amikor kimásztam az ablakon, mert nem engedtek el. Nagyon sok mindent ide datálok.

A gyerekeidet is ilyen önállóságra neveled? Persze, tudom, a lányaid már nagyok.

Nem is tudom, hogy ilyen van-e, hogy egy gyereket valamire nevelni. Valahogy azt érzem, hogy ha időt töltesz vele, akkor a minták úgyis átmennek. 

Nekem apám nagyon sokszor magyarázott, hogy mit, hogyan kell csinálni, és emlékszem, mindig az volt bennem, hogy hagyja már abba, és megyek is innen. 

Ezeket a gyerekek nem hallják meg, de amit te jól csinálsz, azt azért látják. Amit meg nem jól csinálsz, az esélyt ad nekik egy negatív mintára, és az is jó lehet. Például édesanyám dohányzott, de sem a bátyám, sem én soha életünkben nem gyújtottunk rá. Én úgy vagyok kivétel, hogy ha filmben és színházban a szerep megkövetelte, akkor a szerep rágyújtott, de soha nem tüdőztem le. Scherer Péter nem gyújtott rá.

Említetted, hogy Ajkáról hamar Szombathelyre kerültél, és végig az volt az álmod, hogy egyszer Budapesten élj. Ezt az elhatározásodat mennyire élték meg lázadásnak a szüleid?

Miután nem vettek fel a Színművészetire, a Műszaki Egyetemet jelöltem meg – mert valami egyetemre nekem mennem kellett, ez családi elvárás volt nálunk –, és elhintettem a szüleimnek, hogy igazából nem érdekel annyira, de legalább Pesten leszek, és gondoltam, hogy majd keresek színjátszó csoportokat.

Sajnos már egyikük sem él, de nemrég, ahogy pakoltuk anyumék lakását, egyrészt a saját leveleimet is megtaláltam, amit apám nagyon gondosan eltett, másrészt apám egyik levelét is, amiben anyámnak írt a kékestetői szanatóriumból, hogy „Nagyon-nagyon aggódom Peti miatt, mert számomra kétségbeejtő, hogy az az életcélja, hogy Pestre kerüljön”. Nekem ezt nem mondta el, de hosszan fejtegette anyámnak.

És mit szóltak ahhoz, amikor megtudták, hogy az is az életcéloddá vált, hogy színész legyél?

Ez szép lassan szívódott be a tudatukba. Egyetemre jártam, egyet buktam – ezt úgy mondták nálunk, hogy főmérnöki szakon végeztem hat év alatt –, és eközben már pár évet eltöltöttem Debreceni Tibor csodálatos irodalmi színpadán, ahol rengeteget tanultam tőle. Tibor pontosan egyidős volt apámmal, és teljesen máshogyan élt, teljesen máshogyan kommunikált, és ez nekem nagyon erős ellenpont volt, erős minta arra, hogy másképp is lehet. Nagyon mély élmény volt. És ezután megtaláltam a Somogyi István-féle Arvisurát a Szkénében, egy nagyon komoly társulatot, és ezekre az előadásokra már anyuék is eljártak. Kezdték észrevenni, hogy komolyodik ez a dolog. Amikor lediplomáztam, ott maradtam ennél a társulatnál – nem tudom, mit gondoltak erről, valószínűleg kétségbeejtő lehetett nekik. Viszont mindig, amikor hazamentem, azt kérdezte apám, hogy „Van pénzed?”. És mindig odatolt egy ötezrest. Szóval rendes volt, klassz ember volt.

Támogatott.

Igen. Azt akarta, hogy sikerüljön nekem. Amikor először megdöbbent, hogy ez komoly dolog lehet, és én ténylegesen viszem valamire, az akkor történt, amikor Molnár Gál Péter a Népszabadságban írt egy cikket a Csányi-féle Szentivánéji álomról, aminek az volt a címe, hogy Béla megsértődik, és Béla én voltam a darabban. Apám nem ezért olvasta a Népszabit, hanem csak úgy. 

Leslattyogott az újságoshoz, megvette és úgy hívott fel engem, hogy majdnem elsírta magát. Akkor azt éreztem, hogy most értette meg – akkor 35 éves voltam egyébként –, hogy esetleg ebből tényleg lesz valami. 

De azért ez hosszú idő volt, gondolj bele, hogy 18 voltam, amikor elmentem először felvételizni… az 17 év. Ő ezalatt végig abban volt, hogy „Úristen, mi lesz ebből a gyerekből?”. Azért ez kemény lehet egy szülőnek.

De téged nem lehetett megingatni ebben, igaz? Hiába mondták idősebb rokonok vagy ismerősök...

Nem nagyon, pedig mindenki lesajnált. Szart kerestem. Boldogság volt, de pénz nem volt, ez volt a helyzet. De ez a 80-as, 90-es években mást jelentett, nem volt ennyire pénzközpontú a világ. Most, ha 24 évesen egy fiatal színész nem forgat filmekben, nem játszik sorozatokban, akkor már kétségbe van esve. Én eddig a pontig – 35 éves koromig – nem is láttam filmkamerát, nem voltam szinkronban, rádióban, sehol. Ebben a független társulatban játszottam, és boldog voltam, fejlődtem. Aztán egyszer csak valamibe beletrafáltunk a Mucsi Zolival a Szentivánéji álommal, és a következő 12 évben forgattam 20 magyar játékfilmben.

A nagy sikerszériád 1995-ben kezdődött, viszont úgy tudom, hogy ez az év valami más miatt is igazán különleges neked.

1995-ben megfogant a lányom, Fruzsi, és nekem be volt tervezve novemberre egy bemutató, amit sajnos csak a szülinapomra tudtak tenni, és a feleségem pár nappal későbbre volt kiírva, de már bent volt a kórházban. 

Bementem a színházba, lejátszottuk fél 10-ig az előadást, és 21:33-kor megszületett Fruzsi, egészen konkrétan a szülinapomon, abban a pillanatban, amikor meghajoltunk a tapsnál a premieren. 

Mondtam előtte, hogy ha a feleségem éppen szülne, akkor meg kell állítani az előadást, és bemegyek a kórházba, és Tasnádi István barátom ezt nem csinálta meg. Csak most vallotta be, hogy már tudta, hogy szül a Viki, és nem szólt róla. Hamarosan meg fog jelenni egy sorozat Öltöző címmel, amit a Tasnádi ír, és elmesélte, hogy beleírta Fruzsi születését a sorozatba. Ugye, ebben nem én vagyok az apuka, hanem Ötvös Andris, és neki nem merik megmondani előadás közben, hogy szül a felesége. Ebben a részben felkértek engem is egy exkluzív szerepre, ahol saját magamat játszom majd.

Látod, milyen izgalmas az életed, az Apatigris után most megint te ihlettél valamit.

Most képzeld el, hogyan álltak ott a csillagok? Nem vagyok egyébként szerencsejátékos, és akkoriban még büféztünk a feleségemmel a Szkénében, hogy valami kis pénzünk legyen. A büfé miatt jártunk vásárolni egy italdiszkontba, és mondták, hogy törzsvevők vagyunk, töltsünk ki egy sorsjegyet, és ott, abban az évben, életünkben először és utoljára kihúzták nekünk a főnyereményt. Ilyet én még életemben nem láttam, és ezután jött, hogy Fruzsi megszületett a premieren, ami ugye egy darab születése – és a szülinapom is.

Az azóta eltelt évek alatt számtalan helyen láthattak az emberek. Mi a tapasztalatod, honnan ismernek meg a leginkább?

Azt kell mondanom, hogy attól függ, milyen közegbe megyek. Ha az Írók boltjába megyek, akkor a Jancsó Miki bácsi filmjei miatt szólítanak meg, ha a piacra, akkor Argo, Papírkutyák. Ha elmegyek egy vidéki borestre, akkor zömében Válótársak, Apatigris. Ha lemegyek a parkba, akkor a Csoda és Kósza hangoskönyv vagy a Kuflik – ugye mindkettőt én csinálom, és gyerekeknek szólnak. Ha elmegyek moziba, akkor a Gru vagy a Másnaposok. Van olyan, hogy a hangomról ismernek meg: beállok tankolni, és a kocsiból letekerik az ablakot, és mondják, hogy megismerték a hangomat.

Ezeket pedig – a történetek alapján – mindig nagyon kedvesen fogadod. Mindig ilyen nyitott voltál az emberekre?

Azt hiszem, igen. A szombathelyi kollégium sok mindenre megtanított. Emlékszem arra, hogy egyszer iszonyú letargikusan mentem a suliba, stresszesek voltak az órák, rossz kedvem volt. Sütött a nap, burukkoltak a galambok, és emlékszem, az volt bennem, hogy mi a francon idegeskedem én, szép az élet. Persze, nem azt mondom, hogy ezt ott, akkor eldöntöttem, és kész.  De

az élet akkor is 70 évig tart, ha rosszkedvű vagy, és akkor is, ha jó. Mi a fenének legyünk rosszkedvűek?

Valószínűleg innen jön, hogy akárkivel beszélgettem korábban a kollégáid közül, mindig azt mondták, mennyire szeretnek veled forgatni. Támasza tudsz lenni másoknak?

Ha ezt mondod, akkor igen (nevet). Örülök neki, ha így van. Néha nekem sem árt egy kis támasz, de ha ezt hallod vissza, boldog vagyok, mert a pályám második felén szeretnék nem arról elhíresülni, hogy egy pökhendi pöcs lettem.

Milyen terveid vannak még a karrieredet illetően?

Most például filmet fejlesztünk Vékes Csaba barátommal, amiben én leszek az egyik főszereplő, és kreatív producere is vagyok a filmnek. Ez egy teljesen saját gyermek, óriási élmény. És rendezni is készülök a színházban: van egy drogos történet – az a címe, hogy A gyáva –, amit körülbelül 500-szor játszottunk sulikban, nagyon szeretem. Ennek megcsináljuk a folytatását: Kovács Krisztián barátom – aki a drogost játssza – az új részben apa lesz, aki egyébként én vagyok a mostaniban. A darab szerint neki születik egy lánya, akit Mosolygó Sári fog alakítani. Szóval vannak tervek bőven. Most teszem le a nagymotorjogsit is.

A feleségedre nem hoztad rá a frászt ezzel az ötleteddel?

Dehogyis! Azt mondta, hogyha leteszem, beül mögém.

Akkor sosem késő új dolgokat elkezdeni?

Talán nem. Majd meglátjuk!

Nyitókép: RTL / Udvardi Attila