„Nagyszerű volt a Pythonban, hogy szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez a nyilvánosság előtt” – exkluzív interjú Terry Gilliammel
2023. január 16. 6:04
35 éve mutatták be a maga idejében hatalmas bukásként, ám ma már klasszikusként emlegetett Münchausen báró kalandjait – a Criterion Collection most digitálisan felújítva jelentette meg a filmet. A rendezővel Marlon Brando lábujjairól és Bruce Willis meztelenségéről is beszélgettünk, de kiderült az is, hogyan szeretné, ha eltemetnék, és mikor nevezte utoljára idiótának John Cleese-t.
Úgy tudom, minden a cseh trükkmesterrel, Karel Zemannal kezdődött, majd jött George Harrison…
George-dzsal nem sokkal a Gyalog galopp bemutatója után barátkoztam össze, és ő volt az, aki megmentette a Brian életét, neki köszönhető, hogy elkészülhetett a film. George is, én is nagy rajongói voltunk Karel Zeman Münchausenjének, én a Brit Filmintézetben láttam Zeman filmjét, teljesen kész voltam, annyira lenyűgözött. Az, hogy George is hasonlóképpen vélekedett, csak adta alám a lovat; ha egy Beatle és egy Python egyetért valamiben, azzal kár lenne nem kezdeni valamit.
Létezik egy 1943-as, német filmváltozata is a Münchausennek, amit maga Joseph Goebbels rendelt meg. Miért volt fontos a náciknak a nagyot mondó báró?
A Goebbels által megrendelt változat a maga idejében a világ legdrágább filmjének számított. Erőfitogtatás volt ez a nácik részéről, hogy ezt is megengedhetjük magunknak. A német változatot nem kedveltem, túlságosan is germánra sikerült. A szép az egészben, hogy Rudolf Erich Raspe, a Münchausen-történetek eredeti szerzője nem is Németországban, hanem itt, Angliában, Cornwallban írta meg a Münchausen báró kalandjairól szóló könyvét. Azért itt, mert Németországot el kellett hagynia, némi pénz eltulajdonítása miatt. Úgyhogy még angol vonatkozása is volt a Münchausen keletkezésének, ami csak vonzóbbá tette számomra az egészet.
A Brazil megrendezése után vágott bele a Münchausen báró kalandjaiba, egyik küzdelmes produkcióból a másikba. Melyik filmnek köszönhet több ősz hajszálat?
A Münchausent több hajszálam bánta. 23 és fél millió dollárt adott a stúdió, de amikor elkészültem a vizuális tervekkel és a storyboardokkal, a könyvelő azt mondta, ez 50 milliónál kevesebből nem jön ki. A producer kirúgta a könyvelőt, felvett egy másikat, aki azt mondta, 40 millió. Ő is repült, végül négy könyvelővel később sikerült kihozni, hogy 23 és fél millióból is kijön a film. Miközben én semmit sem változtattam a terveken, de legalább elkezdődhetett a forgatás. 21 hetünk volt, de a producer le akarta vinni 18-ra. Megpróbáltuk, hátha lehetséges. Nehézséget most már csak az okozott, hogy a hatodik hét után minden pénz elfogyott.
Remek színészanekdoták fűződnek mindkét filmhez: a Brazilban szereplő Robert De Niróra és a Münchausenben végül nem szereplő Marlon Brandóra gondolok.
Brandóval Los Angelesben találkoztam, érdekelte Vulkán szerepe. Élvezte, ha játszhat az emberekkel, folyamatosan tesztelte a környezetét.
Belekezdett egy disznó anekdotába, amiben Sophia Loren és a lábujjérintés is szerepelt; nem ismételném meg a történetet, a lényeg, hogy Brando előadása nagyon szórakoztató volt, a történet végén pedig felkelt, lehajolt és megérintette a lábujjait.
Ezzel csak azt akarta mondani szerintem, hogy nézzétek, meg tudom csinálni, mégsem vagyok az a kövér disznó, akinek gondoltok. Érzékenyen érintette, ki milyennek látja, ezt is bírtam benne.
Brando végül mégsem vállalta…
Azt mondtam a produceremnek, csak úgy kaphatjuk meg Brandót, ha szó nélkül odaadjuk neki az általa kért kétmillió dollárt, sőt felajánljuk, hogy rögtön a kedvenc indián alapítványának utaljuk a pénzt. Amikor Brando Oscar-díjat nyert A Keresztapáért, egy indián aktivistát küldött maga helyett… Sajnos a producerünk nem ment bele, nem értette, hogyan gondolkodik Brando. Rendkívüli módon untatta, ha az emberek hajbókolnak a nagy Brando előtt.
Akárcsak Brando, De Niro is a method-iskola neveltje: kis szerepe volt a Brazilban, de olyan aprólékossággal készült rá, hogy azt állítólag nem volt könnyű tolerálni.
Ha Bobby elvállalt valamit, arra rögeszmésen rákészült. Amikor annyit mondtam neki, hogy a szerelő, akit játszik, olyan mint egy agysebész, elment műtéteket nézni.
A legapróbb részletben is tökéletességre törekedett, ami egyrészt lenyűgöző, másrészt meg tudja nehezíteni a munkát, főleg az én forgatásaimon, ahol általában nincs elég pénz, hogy minden beleférjen.
Bruce Willis, akivel a 12 majom című filmjét forgatta, szintén nem tartozott a könnyű esetek közé.
A forgatás előtt azt mondtam Bruce-nak, hogy meztelenül jöjjön a forgatásra, vagyis hogy ne hozza a sleppjét. Mint kiderült, az ő meztelenségről alkotott fogalmai némileg eltértek attól, amire én gondoltam, igaz, tényleg kis csapattal érkezett: csak egy izraeli testőr volt vele, és egy kamion, ami a konyháját és a séfjét szállította. Bruce számára ez jelentette a „meztelenséget”, és ez rendben is volt, szerintem élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a filmben. Csak egyszer adódott egy kis probléma, amikor az egyik hétvégén elugrott az épp esedékes Die Hard-film pótforgatására. Ahonnan Bruce Willis, a szupersztár tért vissza a mi kis forgatásunkra. Egy hétbe telt, míg sikerült lehozni a földre; rémálom volt, de végül csak megérkezett közénk, és az alakítása önmagáért beszél.
Úgy volt, hogy a Münchausenben Sean Connery játssza a Holdkirályt, ám végül visszakozott. Robin Williams ugrott be a helyére. Hogy történt a csere?
Eredetileg úgy volt, hogy a Holdon játszódó jelenetekben kétezer statiszta szerepel. Hollywood hőskorában Cecil B. DeMille dirigált ennyi embert, ez lett volna az én nagy Cecil B. DeMille-pillanatom. De nem lett, mert amikor a hatodik hét után elfogyott a pénz, leállították a produkciót, és a film befejezéséért kezességet vállaló cég emberei azt mondták, a báró nem mehet a Holdra. Én meg, hogy de igen, a báró megy a Holdra. A kompromisszum az lett, hogy a kétezerből elvettem három nullát, és végül két ember maradt a Holdon. Seannak annyira már nem imponált, hogy a Hold királyaként kétezer ember helyett csak kettőnek lehet a királya. Így került a képbe Eric Idle haverja, Robin Williams. Mit is mondhatnék: Robinnal egy srófra járt az agyunk.
Hajdani Monty Python-os társa, Eric Idle fontos szerepet játszik a Münchausenben. A Python felbomlása után adott szerepet Idle-nek és Michael Palinnek is a filmjeiben, John Cleese pedig az Időbanditákban tűnt fel. Graham Chapman korán meghalt, de Terry Jonesszal hogyhogy nem jött össze semmi a későbbiekben?
A Jabberwockyban azért szerepelt. És együtt rendeztük a Gyalog galoppot, de mire elérkeztünk a Brian életéhez, rá kellett jöjjek, hogy két dudás egy csárdában nem nagyon fér meg. Mondtam Terrynek, köszönöm, de inkább csinálja egyedül, én majd a saját filmjeimet fogom. Menekülni akartam a Pythontól azokban az időkben, a saját dolgaimat akartam csinálni a Python nélkül.
Kései Python-szkeccs volt, amikor egy interjú során úgy tettek, mintha kiborították volna az 1989-ben meghalt társuk, Graham Chapman hamvait. Szeretné, ha az ön földi maradványaival is ez történne?
Először is, nem akarom, hogy elhamvasszanak. Beleírtam a végrendeletembe, hogy az olaszországi házam melletti földbe temessenek, egy kartondobozban földeljenek el, a mellkasomra pedig egy tölgyfacsemetét erősítsenek. Így tölgyfává fogom kinőni magam a halálom után. Így akarom.
A Münchausen báró kalandjait Fellini közeli kollégáival, Giuseppe Rotunno operatőrrel és Dante Ferretti díszlettervezővel forgatta. Gondolom, nagy Fellini-rajongó…
Fellini volt az isten. Az édes élet csodálatos, a 8 és fél pedig az első olyan filmélményem, amikor úgy éreztem, valaki őszintén beszél arról, milyen filmrendezőnek lenni. Teljes mértékben azonosulni tudok a Mastroianni által játszott szereplővel. Amikor a producerem azt mondta, a római Cinecitta stúdióban forgathatunk, kapva kaptam az alkalmon, hogy Fellini legjobb embereivel dolgozhatok. Fellini okkal gondolhatta, hogy ki ez a kölyök, és hogy veszi a bátorságot, hogy csak így beront hozzá. Ki ez az amerikai, aki a sokszorosát költheti egy filmre, mint ő valaha is, és még a legjobb embereit is lenyúlja?!
Találkoztak?
Egy nap, amikor ebédelni indultam a Cinecittában lévő irodámból, nem tudtam kimenni az ajtón, mert a másik oldalon épp Fellini forgatott Marcello Mastroiannival.
Próbálom kinyitni az üvegajtót, és látom, hogy Fellini stábjával nézek szembe, és Mastroiannival, aki Mandrake-nek, a bűvésznek van maszkírozva. Elröhögtem magam, vettem az üzenetet: ez az én birodalmam, kölyök, vigyázz, hova lépsz!
Az utolsó római estémen végül együtt vacsorázhattam Federicóval és a feleségével, Giulietta Masinával. A vacsora végeztével Federico azt mondta, sétáljunk csak egy kicsit! Karon fogott, és körbesétáltuk a Trevi-kútat, amelyben Anita Ekberg Az édes életben megmártózott. Nyolc hónapot töltöttem Rómában, ez volt az utolsó estém. Ennél tökéletesebb búcsúestét nem tudtam volna elképzelni.
Amikor legutóbb beszélgettünk, a John Cleese-hez fűződő barátságáról is mesélt. Mint mondta, ha a helyzet úgy hozza, olykor leidiótázzák egymást, így tett például akkor, amikor Cleese a brexitre szavazott. Mikor vesztek össze a politikán utoljára?
A brexit lehetett az utolsó ilyen alkalom, mert ma már ismét a legjobb barátságban vagyunk. Nagyszerű volt a Pythonban, hogy szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez a nyilvánosság előtt, a sajtóban is. Jó dolog volt része lenni egy csapatnak; tiszteltük-becsültük egymást, meghallgattuk a másik véleményét, de rivalizáltunk is. Ha sikeres leszel, de nincs melletted senki, könnyen a fejedbe szállhat a dicsőség, de a Python tagjaként folyamatosan beszólogattunk egymásnak.
Jó móka volt mindenféle szörnyűséget állítani egymásról a sajtóban, de az emberek ma már nem értik ezt a fajta játékot. A játékosság teljesen kiveszett a nyilvánosságból, minden szót patikamérlegen kell kimérni.
Néhány éve két sztrókon is átesett. 82 évesen belevágna egy akkora produkcióba, mint a Münchausen?
Asztrók az semmiség! Elfoglalja az embert, ha épp nincs munkája. Egyetlen nyoma maradt, a bal szemem perifériás látása sérült. Nagy ügy! De nem tudom, hogy be tudnék-e vállalni egy nagy produkciót. Megöregedtem, az állóképességem már nem a régi, pedig erről szól egy nagy forgatás: hogy elhidd, végig tudod csinálni. Régen hittem benne, ma már azért vannak kételyeim. Inkább kisebb filmeken dolgoznék. A baj az, hogy az én kisebb filmjeim is elég komplikáltak, vizuálisan és minden más értelemben is. Több forgatókönyvem is készen áll, de elég polgárpukkasztó mindegyik. És ez ma nem nagyon megy. Mindenki fél, mert még valaki meg talál sértődni valamin.
Mondjon egyet a kész forgatókönyvei közül!
Írtam egy forgatókönyvet egy fiatal brit drámaíróval, mert úgy éreztem, túl öreg vagyok ahhoz, hogy a társadalom rákfenéiről értekezzek. Azért írtuk, hogy mindenkit megsértsünk. Nem tagadom, elég rossz kedvemben írtam. A kiindulás, hogy Isten úgy dönt, végez az emberiséggel. Azért akar kinyírni minket, amit a csodálatos kertjével, a Földdel műveltünk. Az egyedüli, aki megvédené az emberiséget, a Sátán, mert ha mi nem vagyunk, nincs munkája. Igyekszik találni egy új Ádám-Éva párost, és meg akarja győzni Istent, hogy kezdjen mindent újra.
Ha még annyit elmondana, kit ábrázol az a mellszobor, amit ön mögött, a háttérben látok?
Fogalmam sincs, a szemétben találtam. De mellette a repülő ember makettját tartom, Jonathan Pryce repülő alakját a Brazilból.
Nyitókép: Kurt Krieger/Corbis via Getty Images