„Mondtam Pacinónak, üssön csak meg rendesen” – exkluzív interjú Henry Rollinsszal

A pandémia miatt el kellett halasztania a spoken word turnéja európai fellépéseit, de hamarosan bepótolja, ami elmaradt, és Magyarországon is fellép. A bezártság idején sokan a kedvenc filmjeikhez, könyveikhez, zenéikhez fordultak egy kis vigaszért. Ön mit hallgatott rongyosra a lockdown alatt ?

Ezt én úgy hívom, szénhidrát-zenehallgatás. Ennek ellentéte a szótáramban a protein-zenehallgatás; ilyenkor újdonságokra vadászok, olyan zenékre, amiket a rádióműsoromban is szívesen bemutatok. A szénhidrát-zenehallgatás a régi kedvenceket jelenti. Azokat a számokat, amik feldobnak, ha épp magam alatt vagyok. 

Engem a punk rock derít jobb kedvre. Ez a zene változtatta meg az életemet. 

Anyámnak remek zenei ízlése volt, főleg jazzt és komolyzenét hallgatott, Miles Davist, Beethovent, Sztravinszkijt, Bartókot és így tovább. Nem is volt ezzel semmi bajom. Kezdetben rengeteg stadionrockot hallgattam, mint sok-sok korombéli amerikai fiatal. Led Zeppelin, Aerosmith, Ted Nugent, Van Halen, ilyenek. A környékbeli srácokkal aztán megismertük a punk rockot, és leesett az állunk. Olyan erővel hatott ránk, mintha egy busz csapott volna el minket. Azóta sem épültünk fel belőle, beépült a génjeimbe. Szóval, oda akarok kilyukadni, hogy olyanokat hallgatok, mint a Damned, a U.K. Subs, a Ramones, a New York Dolls és társaik. Hétvégén sokszor előkerül David Bowie, Iggy Pop vagy a The Stooges is. Ezek az én vigasztaló zenéim.

Gondolom, a U2 lemezei nem tartoznak ide. Híres arról, hogy ki nem állhatja őket. Enyhült a U2-utálata az évek során?

Nem szívesen mondom, hogy utáltam őket, nem kívánok semmi rosszat ennek a négy középszerű zenésznek. 

A húszas-harmincas éveimben mondtam olyanokat, hogy utálom őket. Ezek egy különösen konok fiatalember szavai. Nézze, 61 éves vagyok. Ma már úgy látom, ha egy banda veszi a fáradságot, és egyáltalán megjelenik a próbateremben, az már valami. Ki vagyok én, hogy bármi rosszat mondjak róluk? Mindig is azt gondoltam, hogy Bono humanitárius munkája szívből jön, őszinte és nagyon eredményes. A zenéjük… Nos, azt nem kötelező hallgatni. Ma már úgy vagyok vele, hogy mindenki csinálja csak a maga dolgát; remélem, ők is sokáig folytathatják, és én is még jó darabig.

Megengedővé vált…

Megfogadtam sok-sok éve, hogy senkiről nem mondok rosszat, akivel nem tartózkodom egy helyiségben. Csak akkor mondok oda valakinek, ha az illető rögtön visszavághat, lássuk meg, ki hogyan jön ki belőle. Más a helyzet, ha az illető választott tisztségviselő. Egy politikussal szemben, azt mondom, szabad a pálya, elvégre maguk választották a közéleti szerepet. Egy elnök, egy miniszter, egy szenátor, egy polgármester vagy egy kormányzó esetében azt mondom, bátran mondj csak oda.

Amit a mai napig ki nem állhat, és sokszor szót is emel ellene, az a homofóbia. A 2023-as európai turnéja során ellátogat Lengyelországba és Magyarországra is. Ha olyan országban lép fel, ahol a kormány propagandaként használja a homofóbiát, szót emel ellene?

Nem hagyom szó nélkül. A melegek számára nem választás, hogy melegek, ahogy számomra sem az, hogy heteroszexuális vagyok. 

Elfogadhatatlan az a gyűlölet, ami a melegek, az LMBTQ+ emberek ellen irányul. Egyetlen országban sem elfogadható, ahol eljutottak a fejlettségnek arra a fokára, hogy ismerik mondjuk az elektromosságot. Egyszóval, megbocsáthatatlan dolog. 

Az embereket, téged is, engem is, könnyű traumatizálni. Én is könnyen beléd tudok rúgni, és te is belém. De egy profi gyűlöletkeltő öngyilkosságba is hajszolhat másokat. Sokan céltáblák itt, Amerikában. Mindazok, akik nem fehérek. A nők. A melegek. A transzneműek… A politikusok által felhergelt emberek könnyen pokollá tudják tenni mások életét, öngyilkosságba tudják hajszolni a gyűlöletük célpontjait. Ennek véget kell vetni. Szükség van arra, hogy minél többek kiálljunk ez ellen. Rémisztő olyan országban élni, ahol a homoszexuálisokra börtön vár, és olyan országban is, ahol a hatóságok tesznek róla, hogy a homoszexuálisok ne élhessenek jó életet.

Mostanában Kanye West antiszemita megnyilvánulásaival van tele a sajtó: a világhírű rapper ámokfutását elszigetelt jelenségnek látja, vagy az antiszemitizmus erőre kapott az Államokban?

Erősödik, ez biztos. 

Azon töröm a fejem, hogy ebből mennyi az, ami már amúgy is ott lappangott az amerikaiakban, csak eddig magukban tartották.

Mainstreammé vált, amit eddig csak a hátsó szobákban lehetett kimondani. Szóval, a kérdés számomra az, hogy egy amúgy is meglévő gyűlölet tört-e a felszínre, vagy új híveket nyert az antiszemitizmus, olyanokat, akikre hatnak a sztárok antiszemita nézetei és a politikusok kódolt retorikája, amiről pontosan tudják, kikre is utal. Ha újak, talán még menthető esetek, de ha az évtizedes gyűlöletüket eresztik ki… Én már benne vagyok a korban, tudom, hogyan gondolkodik egy idősebb ember. Az én gondolkodásomat már nem nagyon tudod megváltoztatni. Például egész biztosan nem leszek már homofób, bárki is győzködne erről. És arról sem tudnál meggyőzni semmivel sem, hogy a klímaváltozás nem egy valós dolog. Igen, az antiszemitizmus mértéke növekszik az Egyesült Államokban. Az emberek szeretnek nem szeretni másokat, miközben könnyen lehet, hogy egyetlen zsidót sem ismernek. Lehet, azt sem tudják, mit gyűlölnek. Reagan óta megy ez, az amerikaiak elbutítása. Így könnyebb megtölteni a börtönöket és a csatatereket. Ebből a tudatlanságból ered nálunk az antiszemitizmus is. Itt a hétvége? Nosza, menjünk és gyűlöljünk valakit! Legalább csinálunk valamit! Így megy ez minálunk.

Nyilatkozta, hogy gyerekként szexuális abúzus érte. Az, hogy punk rocker lett, a hard core Black Flag frontembere, terápiaként is jól jött? Könnyebb lehetett így kiereszteni a mérgét, mint egy Häagen-Dazs fagylaltozó boltvezetőjeként…

Abszolút. Hétköznapi nézőből és punk rock rajongóból aktív résztvevővé váltam. Remek dolog nézőként, húszezer másik rajongóval együtt lenni egy Aerosmith- vagy egy Led Zeppelin-koncerten, de mennyivel jobb volt, hogy néhány hónap múlva egyszer csak ott találtam magam Joe Strummer előtt, amikor a The Clash először játszott Washingtonban. Öt hónappal később pedig a színpadon könyököltem, és Dave Vanian, a Damned énekese a fejemen verte a ritmust a mikrofonjával. Vagy épp a Bad Brainsnek segítettem felcipelni az autóikból a zenekari cuccaikat egy hippi foglalt házba, ahol a nappaliban tartottak koncertet. A punk rock köreiben megtaláltam a közegemet, olyan alakokat, akik ugyanúgy kilógtak a sorból, ugyanolyan furcsák voltak, mint én. 

Akik bénák voltak ahhoz, hogy rendesen eldobják a labdát. Akikkel nem randiznak a menő csajok, akik csinos lányok nélkül mennek a szalagavatóra. Akikből nem lesznek sikeres ügyvédek. Tudtam, hogy ezek mind elérhetetlenek a számomra. 

Velem azonban ennél rosszabb dolgok is történtek. De ha hozzád hasonlókkal találkozol, már nem érzed annyira egyedül magad. Mérges voltam akkoriban, és mérges vagyok ma is, de a punk rockban kiélhettem a dühömet. Minimálbéres alkalmazottként erre aligha lett volna módom.

Egyáltalán, szereti a Häagen-Dazs fagylaltot?

Szeretem. Nagyon jó termék.

Elképzelte, milyen élete lett volna, ha nem hagyja ott a fagylaltozót, hogy csatlakozzon a Black Flaghez?

Elég izgalmas életet éltem, fordulatos forgatókönyv születhetne belőle. A főnököm azt tervezte, hogy nyit még egy fagylaltozót, és azt szerette volna, hogy én vezessem azt a boltot. 

Jó alkalmazottja voltam. Nem loptam, pénzt kerestem neki, jól működtettem a fagylaltozót. Becsületes alak vagyok, nem kések, nem balhézok. 

Szóval, a főnököm rám akarta bízni a másik boltot, és szerette volna, ha találkozom a Häagen-Dazs vállalati embereivel. Könnyen lehet, hogy valahol ebben a céges struktúrában végeztem volna. Talán összehozhattam volna annyi pénzt, hogy saját lakásra is teljen. De az is lehet, hogy felmondok, és a haverom lemezboltjában vállalok munkát. Abban a boltban, ahol az első punk rock lemezünket szereztük be. Ha nem csatlakozom a Black Flaghez, valószínűleg hat hónapon belül már a lemezboltban dolgozom. Ellettem volna a minimálbér felsőbb régióban. És persze állandó frusztrációval küzdve, abban a biztos tudatban, hogy a bandámnak nincs jövője, úgyis mindenki egyetemre megy, míg én megmaradok mutatóban, mint a fura vén fickó, aki még mindig mikrofont tart a kezében. Végül mégiscsak sikerült megúsznom a rám váró átlagos, középszerű életet. Már a fagylaltosnál éreztem, hogy ennél több van bennem, de fogalmam sem volt, hogy mi. Nem jártam egyetemre, egyetlen szemesztert végeztem csak el, nem tetszett, és nem is engedhettem meg magamnak. Csak gimnáziumot végeztem. Frusztrált, hogy többet akarok, de nem tudom, mit. Amikor csatlakoztam a Black Flaghez, rögtön tudtam, hogy itt minden energiámat kiadhatom. És így is tettem.

Zenészként Charles Mansonnal is levelezett, sőt a lemezének is a producere volt.

A nyolcvanas évek elején Charles Manson ügyvédje lemezszerződést szeretett volna intézni az ügyfelének. Több független kiadónak is elküldte Manson felvételeit: Charles Manson akusztikus gitáron játszik a vacaville-i börtönben. Ez a börtön inkább egy elmegyógyintézethez hasonlított, ahol a rabok nagyobb mozgásteret élvezhettek. Szóval, egy borítékban megérkeztek a felvételek az SST kiadóhoz, ahol épp a Black Flag My War című lemeze készült, szóval, mindenki nagyon elfoglalt volt. 

Megkérdezték, ki akar ezzel a Charles Manson-dologgal foglalkozni, én meg jelentkeztem. Kíváncsi természet vagyok. Meghallgattam az anyagot, jónak találtam, és közöltem a kiadóval, szerintem össze tudnék hozni belőle egy lemezt. 

Meg is csináltam. A kiadótulajoknak tetszett az eredmény, fel is vették a kapcsolatot Manson ügyvédjével, hogy rendben, kiadjuk. Én meg írtam Charles Mansonnak a vacaville-i börtönbe: Dear Mr. Manson, én dolgoztam a beküldött felvételeken, és a kiadó megjelentetné a lemezét… Ő visszaírt, és az elkövetkező négy évben is váltottunk leveleket.

Mi vetett véget a levelezésnek?

Kaptam tőle fotókat és térképeket is, azokról a helyekről, ahol hosszabban időzött. Egyszer végig is jártam az egyik tőle kapott térképen kijelölt helyeket. Őrület volt ez az egész levelezés. Nem voltunk barátok, természetesen elítéltem, amit ő és az emberei tettek, de egy darabig tartott a levélváltás, írt például, hogy látott az MTV-n, én meg megírtam, épp mit csinál a banda, és így tovább. 

Aztán a Los Angeles Timesban lejött egy cikk, hogy az SST ki akarja adni Manson lemezét, és a kiadó komoly halálos fenyegetéseket kezdett kapni. Úgy döntöttek, mégsem adják ki a lemezt, a hír hallatán pedig Manson berágott rám. 

Azt gondolta, az én döntésem volt. El kellett magyaráznom neki türelmesen, hogy nem én vagyok a kiadó tulajdonosa, hiába dolgozom ott. Megírtam neki, ha rajtam múlik, kiadom ezt az átkozott lemezt, de nem rajtam múlt, hanem a tulajdonosokon. Végül, nem kevés szitkozódás után talán megértette a helyzetet. Még írt nekem néhányszor, miután áthelyezték San Quentinbe. Az utolsó levelet talán 1987-ben kaptam tőle. Arra már nem válaszoltam, és ezek után soha többé nem hallottam felőle. De megtartottam és archiváltam a levelezésünket.

Filmszínészként is kipróbálta magát, egy apró szerep erejéig a ma már klasszikusként emlegetett Szemtől szemben című Pacino-De Niro filmben is feltűnik. Al Pacino úgy dobja át egy üvegajtón, hogy azt tanítani lehetne a színészkurzusokon.

Mondtam Pacinónak, üssön csak meg rendesen, semmi olyat nem tehet ezzel az arccal, mármint az enyémmel, amit húszezer másik ököl nem tett már meg a nyolcvanas években. Erősködött, azon a jellegzetes hangján, hogy nem akar fájdalmat okozni, én meg erősködtem, hogy csak nyugodtan, ne csináljon belőle ügyet. Úgyhogy a következő három felvétel során rendesen ellátta a bajom. Amikor bemutatták a filmet, vettem rá jegyet, és beültem megnézni: hát, messze nem a legjobb ütést hagyták a filmben. Így jár az, aki Michael Mann helyett akar instrukciókat osztogatni. De mit csináljak, a műütés túlságosan is mű volt, nem tudtam rendesen reagálni rá. Színészként mindig igyekeztem valódinak tűnni a magam meglehetősen amatőr módján.

Mikor ütött utoljára? Nem színészként, hanem igazából.

Lássuk csak, utoljára 2020 februárjában ütöttem meg valakit. 

Kiütöttem egy fickót, aki betört a házamba. Sikerült semlegesítenem. 

De előtte hosszú ideig nem használtam az öklömet. Idős ember vagyok, az én koromban már vigyázni kell, az ember legyen inkább udvarias, és kerülje a bunyót. Mert jó eséllyel már egy 16 éves is kiüt. A punk rock korszakomban jó sok verekedésbe keveredtem, nem mintha jó bunyós lettem volna.

Visszatér még a zenéléshez, a punk rockhoz?

Nem. Sok-sok éve történt, hogy egy reggel felébredtem, és rádöbbentem, hogy elfogytak a dalszövegeim. Ennyi volt. Felhívtam a menedzseremet, hogy vége, aki persze kiakadt, mert jól jött az a 10 százalék, amit zsebre vágott utánam. Utána felhívtam a zenésztársaimat, és velük is közöltem, hogy részemről ennyi volt.

Nyitókép: A Rollins Band a Nokia Theater-ben, 2006-ban. Fotó: Lindsay Brice/Getty Images