A legvéresebb kezű diktátorok is kedvenc gyerekkori ételeik rabjai – interjú a Fidel Castro és Szaddám Huszein szakácsait felkutató Witold Szabłowskival

Amikor pár éve azt olvastam, hogy Donald Trump jól átsütve, ketchuppal eszi a steaket, az volt a reakcióm, hogy „hát persze, tudhattam volna”. Önnek volt hasonló pillanata, amikor tudomást szerzett valamelyik diktátor egyes étkezési szokásáról?

Mondok jobbat ennél Trumpról: egyszer amerikai katonákat hívott meg a Fehér Házba, és mcdonald’sos hamburgert, valamint KFC-s csirkét szolgált fel nekik. Ez annyira rá vall. Úgy gondolom, hogy ő nem olyan fickó, aki megjátssza a laza, közvetlen amerikait, hanem tényleg nem egy gourmand.

Amikor a hatalmon lévő embereket kutattam, azt találtam: a hatalomra jutásuk utáni első pár évben szeretik több módon fitogtatni az erejüket, és ezt csinálják az étkezés világában is. Nagyon fura ötleteik lesznek, például, hogy friss epret hozatnak maguknak a tél közepén. De néhány év után feladják ezeket, és inkább visszatérnek azokhoz az ételekhez, amiken felnőttek. Már nem azért van szükségük az étkezésre, hogy az erejüket fitogtassák, hanem azért, hogy biztonságban, kényelemben érezzék magukat.

Az étel betölthet ilyen szerepet az ember életében. Amikor valaki viharos időszakot él át, visszatér a gyerekként szeretett ételeihez, és abban találja meg a biztonságot.

Amikor a jelenlegi világvezetőket nézi, megpróbálja megtippelni, milyen étkezési szokásaik lehetnek?

Sosem tippelek, mindig inkább kikutatom, ami érdekel. Nem mondom meg arcról, hogy ki szereti a virslit, és ki nem. Először mindig végigmegyek a korábbi interjúkon, és megpróbálok találni pár mondatot az étkezésről. Az évek során számos nagyon érdekes szakáccsal beszélgettem. Köztük volt Michael Jackson, Barack Obama és Nelson Mandela szakácsa is. Akadnak olyan interjúk is diktátorok szakácsaival, amiket elkészítettem, de a könyvben már nem fértek el.

Az Így etesd a diktátorodban azt írja, hogy egy másik könyvet is meg tudna tölteni azzal, hogyan bírta végül szóra a diktátorok szakácsait. Mi lenne ennek a könyvnek a tartalma?

Például arról szólna, hogyan az iraki fickót milyen nehéz volt megtalálni. Ő 2004 óta, az amerikai támadás óta rejtőzködött. Három évembe telt megtalálni, még az iraki titkosszolgálattal is fel kellett vennem miatta a kapcsolatot, és el kellett érnem, hogy akarjanak nekem segíteni. Elég hosszú történet volt, sok csavarral.

Nagyon érdekel, hogyan állít be az ember az iraki titkosszolgálathoz azzal, hogy jó napot kívánok, Szaddám Huszein szakácsát keresem.

Most már könnyű elmondani: találtam egy fickót, aki egyszer írt egy könyvet az iraki titkosszolgálatról, és jó kapcsolatai voltak ott. Neki mondtam el, hogy Szaddám szakácsát keresem. Azt válaszolta, hogy ha valaki Szaddámnak dolgozott, akkor nagy eséllyel tudni fogják, hogy hol van. És három nappal később meg is lett a címe.

De mielőtt az az ötletem támadt, hogy megkeresem a titkosszolgálaton keresztül, három évig kutattam utána. A szakács később elmondta, közben már észrevette, hogy kutatok utána. De mivel álnéven él, és még a szomszédai se tudják, hogy kicsoda igazából, nem akarta felfedni magát. Nem akart könyvben szerepelni.

Minden történet más, de mindegyik stresszes. Nem volt könnyű megtalálni ezeket az embereket, és még nehezebb volt szóra bírni őket. Közös bennük, hogy tudják: azért vannak még életben, mert tudnak titkot tartani. Ha túl akarod élni azt, hogy egy diktátornak dolgozol, nem beszélhetsz túl sokat. 

Szaddám szakácsának felesége öt évig nem is tudta, hogy a férje az elnöknek főz.

 Azt hitte, hogy egy minisztériumban dolgozik. Csak akkor árulta el neki, amikor az elnök irodájától hivatalos engedélyt kapott erre. Ezek az ösztönök máig megvannak bennük.

Vannak más közös pontok, hasonlóságok is a szakácsok történeteiben?

A legmeglepőbb az volt számomra, hogy mindannyian kedves, szerethető emberek voltak. Sokat gondolkodtam ezen: hogy lehet, hogy odamész egy emberhez, aki egy szörnyetegnek főzött, és ilyen könnyen megkedveled. Később a Kreml főszakácsával is beszéltem, aki Brezsnyevtől Putyinig minden orosz vezetőnek főzött. Ő mondta azt nekem, hogy a jó szakácsnak jó belső energiája van, amit ki tud fejezni a főzéssel. Akkor megértettem, hogy a diktátoroknak valahogy megvan arra az ösztönük, hogy kedves, pozitív embereket fogadjanak fel szakácsnak, akik nekik is átadják ezeket az energiákat az ételeikkel.

A második közös tulajdonság az volt, hogy mindannyian szegény családból származtak, és a vezetőknek főzni egy álommeló volt számukra. Valószínűleg el sem tudták volna korábban képzelni, hogy ez lesz a munkájuk. Meg tudták élni az álmaikat.

Mennyire látja más szemmel a Kreml konyhájáról szóló könyvet a háború kitörése óta?

Írtam egy új előszót a külföldi kiadásokba. Ez arról a nőről szól, aki két hónapon keresztül főzött Mariupolban az Azovsztal üzemben rekedt ukrán katonáknak és civileknek. Elmentem Ukrajnába, felkerestem, és hozzáadtam pár oldalt a könyvhöz.

Hogyan látja, mennyit változott a helyzet a fronton az elmúlt hónapokban?

Oroszország háborús bűnöket követett el, és szétverte az ukrán társadalmat. De fantasztikus látni, hogy milyen erősek lettek az ukránok, és hogyan konszolidálták az erejüket. Szerintem hosszú évekig nem voltak biztosak abban, hogy ők akkor ukránok, vagy oroszok, inkább szovjet polgárokként határozták meg magukat. Most már nincsenek kétségeik arról, melyik néphez tartoznak. Láthatóak ennek az apró jelei: 

emberek, akik mindig oroszul beszéltek, most elkezdtek ukránul beszélni, és elhagyni az orosz részét az identitásuknak. 

Nehéz időszak ez Ukrajna számára, de szerintem győzni fognak, Oroszország pedig pár év múlva megbukik.

Térjünk vissza a könyvhöz: a szakácsok történetét egyes szám első személyben írja le, az ő szemszögükből. Miért döntött így, és hogyan tudta elkerülni, hogy túl szenzációhajhász módon, túl dramatikusan mutassa be így az életüket?

Csak a legérdekesebb részeket hagytam bent a történetekben. Néha belekezdtek hosszú sztorikba, amik nem voltak túl érdekesek, ezeket kihagytam a könyvből. Amikor a történelem szemtanújával beszélsz, jobb, ha hagyod, hogy a saját szavaikat használják, és minél kevésbé kelljen őket szerkeszteni. Nagyjából 10-14 napokat töltöttem az interjúalanyaimmal, nagyon sok felvételt hallgattam végig, amiben értelemszerűen egyes szám első személyben beszélnek. Mi értelme lenne ezen változtatni, és újraírni azt, amit mondanak?

Remélem, hogy olvasás közben úgy érzik az emberek, mintha személyesen nekik mesélnék el a történeteiket a szakácsok. Lengyelországban hangoskönyvként is megjelent a könyv, azzal még erősebb ez a hatás.

Korábban II. János Pál pápa merénylőjével is készített interjút, most pedig diktátorokat mutat be a szakácsaikon keresztül. Vonzódik a veszélyes emberekhez?

Igen, de közben úgy érzem, hogy eddig a legfontosabb könyvem azokról a lengyelekről szólt, akik a második világháború alatt megmentették a szomszédaik életét. Ekkor több csata is volt a lengyelek és az ukránok között, és az életedet kockáztattad, ha megvédted a szomszédodat a nacionalistáktól. Mégis több ezren ezt tették.

Nem mondanám, hogy csak a rossz emberek érdekelnek. 

Jobban érdekelnek a diktátorok szakácsai, mint maguk a diktátorok. Azok, akik a második sorban ülnek. Van erre egy kifejezésem: szeretem az átlagembereket, akik nem átlagos helyzetekbe kerülnek. 

Csak pár diktátor él a világon, és nehéz elképzelni, hogy ha másképpen alakult volna az életem, akár belőlem is lehetett volna diktátor. Ez valószínűleg nincs így. De azt könnyebben el tudod képzelni, hogy ha máshogy alakul az életed, akár lehettél volna egy diktátor szakácsa, vagy sajtóreferense. Sokkal könnyebb megtalálni a közös pontokat a személyzettel, mint magukkal a diktátorokkal.

Akad olyan szakács, akit nagyon szeretett meginterjúvolni volna a könyvhöz, de nem sikerült?

Őszintén megmondom: nem tudom, hogyan, de sikerült mindet megtalálnom. Még többet is, mint akik a könyvbe kerültek, összesen tízet. Beszéltem a fickóval, aki Kim Dzsongunnak főzött, valamint Ceaușescu, Honecker és Kadhafi szakácsával is.

Hogyhogy kihagyta őket a könyvből?

Mert akkor még négy évig kellett volna dolgoznom rajta. A könyv nem egy átfogó munka, és a maradék anyag használható marad: egy ponton elgondolkodtam azon, hogy dokumentumfilmet készítek belőle. Szóval nem volt felesleges munka, és biztos, hogy valamilyen formában a többi interjú is meg fog jelenni.

Mi volt a véleményük a könyvről a szakácsoknak, akik szerepelnek benne?

Csak egyikőjük olvasta el, Fidel Castro szakácsa. Nagyon stresszes az, amikor az alanyaid elolvassák a könyvedet, mert lehet, hogy mérgesek lesznek, vagy szarnak tartják. De az ő reakciója nagyon jó volt. Felhívott Kubából – valószínűleg egy vagyonba került a hívás –, és meghívott magához vendégségbe. Mindegyikük úgy érezte, hogy fantasztikus élete volt, és ha én nem vagyok ott, hogy dokumentáljam, akkor eltűnnének az élettörténeteik. Öreg emberekről van szó, akiknek gyerekei és unokái élik a saját életüket, és nem feltétlenül akarják századszorra is meghallgatni a papa sztorijait arról, hogyan főzött Fidelnek. 

Azt mondják neki: „Kit érdekel papa, a 21. században élünk, Fidel halott, menj nézz tévét, vagy valami.” De hát az unokák már csak ilyenek. Valószínűleg csak akkor fogják igazán értékelni, ha már elhunyt a nagypapa.

És akkor jön valaki, aki velük tölt pár napot, velük főz, tiszteletet mutat. Amikor Kubába mentem, Fidel szakácsa elnöki fogadtatásban részesített, fejedelmi vacsorákat csinált.

Ön is úgy érezhette magát, mint Fidel?

Nagyjából igen. Minden nap főzött rám, elvitt hajókázni, halászni nagyon jó élmény volt. Gyakorlatilag köszönetet mondott nekem, hogy megőriztem a történetét.

Witold Szabłowski a PesText alkalmából érkezett a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Az Így etesd a diktátorod magyar fordítása nemrég a Prae kiadásában jelent meg. Az író korábban munkájáért számos elismerést kapott, a Beata Pawlak Díj, a Brit Pen Club Díj mellett az Amnesty International kitüntetésében is részesült. Az Így etesd a diktátorod megfilmesítési jogát 2021-ben Channing Tatum vette meg, aki sorozatot készít belőle.

Nyitókép: Mariia Kashtanova / Prae Kiadó