„Ki ne találja itt bárki, hogy sztrájkolni akar” – tanárok, akik félnek kiállni az igazukért
2022. október 12. 7:10
Az utóbbi 1-2 hétben minden napra jutott valami látványos megmozdulás, ami az oktatási rendszer hibáira hívta fel a figyelmet. Tiltakoztak gyerekek, szülők és tanárok, iskolákban, a tankerületeknél és a főváros és néhány vidéki város utcáin is. Ők most a hangos kisebbség, akik nem félnek megmutatni magukat. De beszéltünk olyanokkal is, akik kimaradtak a tiltakozásokból, ők a néma többséghez tartoznak.
Nincs értelme és félnek – erről beszéltek a Házon kívülnek pedagógusok, akik nem csatlakoztak sem a polgári engedetlenséghez, sem a sztrájkhoz.
Nem fogjuk erre feláldozni a napi bérünket, hiszen nem sok értelmét látjuk a márciusiból tanulván. Ott is sztrájkoltunk, és nem lett semmi.
Egy budapesti, belvárosi iskolában évtizedek óta tanárként dolgozó pedagógus azt kérte a Házon kívültől, hogy ne legyen felismerhető.
Egyetlen tiltakozási forma értelmét látnánk: hogyha bezárnánk az iskola kapuját, és pedagógus létemre csúnya ilyet mondani, de nem vennénk át a gyerekeket. De valahol azt gondolom, hogy lehet, hogy azzal sem érnénk semmit. Ha a pedagógus társadalmat meg akarnák becsülni, akkor azt már rég megtehették volna mindenféle sztrájk nélkül.
Egy kelet-magyarországi település iskolájában már a kérdést sem merik feltenni, hogy sztrájkoljanak-e.
A félelem az egy borzasztó dolog. Az mindent felülír. Mindent.
Ezt mesélte egy évtizedek óta ott tanító pedagógus, aki szintén azt kérte, hogy ne legyen felismerhető.
Egyszer összeült a tantestület, a lehetőség föl lett kínálva, de azonnal, ott rögtön megszólalt az egyik kolléganőm, miszerint: »na, ki ne találja itt bárki, hogy sztrájkolni akar«, és őt helyettesíteni fogják, úgyhogy ez már csírájában el lett fojtva.
Azt mesélte, szinte megvetéssel néznek egy-egy félreérthető mondat után is.
Nehogy véletlenül tanúja legyen valaki annak, hogy ő fültanúja volt annak, hogy valaki egy rendszerkritikus vagy kormánykritikus mondatot kimond.
Épp ezért mindenki csendben marad, pedig ők is elégedetlenek, ugyanazokkal, mint a budapesti kollégák: pályaelhagyás, bürokrácia, kommunikáció hiánya, ingyenmunka, a szakma elöregedése. De ha egy településen, ahol mindenki ismer mindenkit, valaki tiltakozna, a település közössége is kitaszítaná a tanárnő szerint. És másik állást sem olyan egyszerű találni, mint egy nagyvárosban.
Nagyon leegyszerűsítve sokkal kevesebbel beérik, nagyon-nagyon komolyan veszik, hogy »becsülje meg« mindenki a munkahelyét.