„A lakosság a zsidók elszállításával kapcsolatban nem sajnálkozik” – 80 éve kezdődött Magyarország legsötétebb időszaka

A holokausztról 80 év után sokak azt gondolják, már nem lehet újat mondani arról, kik, hogyan és mit éltek át abban a borzalmas időszakban. Pedig a feldolgozásban van még munka bőven és nemcsak a kutatók számára.

Van, aki 80 év távlatában sem gyászolta el szüleit

Biksz Jánost a koncentrációs táborban elválasztották nővérétől és édesanyjától. János 15 éves volt, amikor egyik nap Auschwitz-Birkenauban édesapját kereste a barakkjánál, de ő már nem volt ott. Akkor egyszer sírva fakadt.

„Most döbbentem rá arra, hogy én tulajdonképpen meg sem sirattam a szüleimet. Most kerített hatalmába ez az érzés. Sokat álmodok most velük, pedig hosszú évtizedeken keresztül nem foglalkoztatott a dolog.”

János 2013-ban látta a tévében, hogy a Dachauban megemlékező Angela Merkel kapott egy könyvet, amelyben a haláltáborban meghaltak nevei szerepelnek. Már akit sikerült azonosítani. János azonnal megkereste a könyv szerkesztőit, akik küldtek neki egy példányt. Ebben megtalálta édesapja nevét, akiről eddig csak sejtette, hogy Dachauban halt meg. 

Aki '45 végére nem jött vissza, az meghalt

– mondta János, aki Auschwitzot a szülei sírjának tekinti, mert ott látta őket utoljára. 

Nehéz napok

Varga Béla 14 éves volt, amikor naplót kezdett írni a hitleri halálgépezet szörnyűségeiről, a holokauszt kegyetlenségéről, amit ő akkor gyerekként élt át.

Abban biztos voltam, hogy ez az esemény, ami történt, ez egy világrengető dolog volt, ezért leírtam.

A férfi egy év történetét írta le 1944 márciusa és '45 áprilisa között, a német megszállástól egészen a felszabadulásig. 

A németek március 19-én szállták meg Magyarországot. Persze az újságokban nem a megszállás szó szerepelt. A Magyar Távirati Iroda közleménye szerint a német csapatok kölcsönös megegyezés alapján azért érkeztek, hogy támogatást nyújtsanak a közös ellenség, különösen a bolsevizmus leküzdésében. A valóság azonban az volt, hogy meg akarták előzni, hogy Horthy kiugorjon a háborúból, és el tudták kezdeni zsidók deportálását is.

A népes utcán, amikor végigvonultak az elől-hátul szuronyos rendőrrel közrefogott családok, a város lakosságának egy kis része sírt, és nagy része nevetett

– emlékezett vissza gettóba tartó útjáról. A szolnoki gyűjtőtáborról Takács csendőrőrmester is megemlékezett 1944. június 24-én. Megjegyezte, hogy a zsidókat vagonhiány miatt aznap nem tudták elszállítani. A késlekedést úgy tűnik nem bánta, így tovább folytatódhatott a nyomozás a zsidók által elrejtett kincsek után. Ez azt jelenti, hogy minden értékes tárgytól megfosztották a deportáltakat. 

A csendőr azt is fontosnak tartotta leírni, hogy „a lakosság a zsidók elszállításával kapcsolatban nem sajnálkozik.” 

Vargáék végül az ausztriai transzportba kerültek. Strasshofba érkeztek, egy gyárban kellett dolgozniuk. Kellett a munkaerő a hadiipar számára, így élték túl Auschwitzot.

„Nem szólhattunk egy árva szót sem”

Havasi László 13 éves volt 1944-ben, amikor hatéves húgát szeme láttára korbácsolta meg az egyik magyarországi SS-katona. Édesapját munkaszolgálatra vitték, édesanyját pedig előfordult, hogy megtámadták az utcán, ezért ő kezdett el helyette dolgozni.

Úgy éreztem, mai napig, hogy kizártak az emberiségből. Azért jelöltek meg, mert nem tartozok az emberiségbe

– mesélte a férfi a sárga csillag viseléséről. Amikor kiderült, hogy külföldre viszik őket, László hajthatatlan volt, nem akart menni.

A második transzportba se mentem be, nagyon összevitatkoztam anyámmal, végül a harmadik, a legkisebb transzporttal mentünk el, és így Ausztriába kerültünk

Később a szovjet csapatok közeledtével el akarták vinni őket Németországba, de ez elmaradt, mert a katonák már érezték, hogy a háborút elvesztették. Rettentő rossz állapotban tértek haza, de élve maradtak.

A háború után is kísértenek a nácik rémtettei

Badacsonyi Ferencé, Joli néni most 87 éves. Kislány volt, amikor édesapja 1944-ben többezred magával odaveszett a Don-kanyarban. A családra pedig a gettó várt, ahol mindenüket elvették, így Joli óráját is, amit még édesapjától kapott, de mást is szörnyűségeket is át kellett élnie.

Állt a 10 férfi, mondták a kádist, a búcsúztató imát. Odajöttek a szőke, kékszemű kiskatonák, eldobálták az öregembereket a sírtól és belevizeltek a sírba

– emlékezett vissza Joli néni, akinek a mai napig rémálmai vannak az átélt kegyetlenségektől. Az egyik iskolatársnőjét egy nagydarab női őr belökte a latrinába, ezért a kis Jolika megrúgta a lábát. Meg is lett a következménye, addig verték, amíg már szó szerint a tüdejét köpte ki a száján. A bal tüdejének egyharmada odaveszett, hazatérése után még két évig kezelték.

Joli néni a német szóra még ma is összerezzen, pedig volt már azóta Bécsben, ahova korábban családjával együtt deportálták. Az itteni körülmények és bánásmód nem volt az auschwitzihez mérhető, mégis borzalmas történetek jutnak az eszébe.

A fenti videóból a túlélők még többet mesélnek az emberiség történelmének legszörnyűbb időszakáról, és az is kiderül, hol tart most a magyar áldozatok beazonosítása, mik azok a Rajk-falak és hogyan éltek a magyarországi gettókban.

Nyitókép: Az auschwitzi fogolytábor bejárata / Getty Images