„Irgalmatlan stressz volt rajtam” – szűnni nem akaró vastaps fogadta Gálvölgyi Jánost, amikor betegsége után először színpadra lépett

Gálvölgyi János május 8-án a Rózsavölgyi Szalon a Végszó című előadásban játszott utoljára a súlyos betegsége előtt. A Kossuth-díjas színész hétvégén állt újra színpadra az újpesti UP Rendezvénytérben öt héttel az után, hogy kórházba került.

Mindkét este a Pintér Béla és Társulata Marshal Fifty-six című előadásban játszott, és színpadra lépésekor mindkét alkalommal akkora taps fogadta, ami percekre megszakította az előadást.

Döbbenetes volt számomra, hogy tényleg elképesztő szeretettel fogadtak a nézők. Egész megható és hosszas volt. Utána meg kellett szólalnom, de nem tudtam, hogyan szól a hangom a színpadon, attól tartottam, hogy nem tudok megszólalni

– vallotta be a színész.

Gálvölgyi János mindig is kényes volt a pontosságra, ezúttal is jóval korábban érkezett meg a színházba. Ezt a napot nemcsak a közönség és a kollégák, de ő is várta már, és nem tagadta, hogy a szokottnál is nagyobb drukk volt benne. Különösen a hangja miatt, ami beszéd közben még nem a régi.

Mindig be vagyok rezelve – most kerestem egy nagyon finom szót erre  –, nem tudtam, hogy hangilag hol vagyok. Meg kell mondjam, irgalmatlan stressz volt rajtam, nem irigylem a családomat, akik ebben éltek már. Azt mondták, hogy ez a hangi dolog sokáig eltarthat és döbbenetes volt, hogy a színpadon megszólalva rögtön szólt a hangom – ha meg így beszélek, akkor még nem az igazi 

– tette hozzá.

A színészöltözőben a többiekkel együtt készült az előadásra, minden alkalommal magával hozza a személyes pipere dolgait, és megmutatta azt a jelmezt, amiben, a marsall szerepét alakítja majd.

Tanultuk, hogyan mozogsz egy rokokó ruhában, hogyan mozogsz egy katonaiban, az ad egy tartást és másképp állsz, jársz benne. Az ember felveszi és szép deli legény lesz belőle, közben meg ilyen vagyok 

– viccelődött.

Az előadás előtt – mint általában – most is a társulat többi tagjával beszélgetett. Azért is szeret Pintér Béla társulatában játszani, mert a nagyon jó színészek kollégák mellet, összetartó közösségre talált itt, és mindannyiuk örömére már csak viccelődnek az elmúlt időszak megpróbáltatásain.

A szöveget nem kellett frissítenie, minden mondatra pontosan emlékezett, amit még a kórházban fekve is tesztelt. A színésznek legendás memóriája van.

Volt olyan, ami kétszáz valahányszor ment, és 5 éve nem láttam a szövegét, de ezek nekem megvannak. Ahogy lekerül egy darab a műsorról, abban a pillanatban törlök. Most például egy mondatot nem tudnék mondani a mai darabból, mert ahhoz ott kell lennem 

– árulta el Gálvölgyi.

Azt akartam, hogy olyan állapotban legyek, hogy ne azt mondják, hogy «jaj szegény, ennek nem kellett volna», mert akkor abba kell hagyni. Abban a pillanatban, ígérem mindenkinek, ha megérzek egy ilyet magamon meg a nézőkön, akkor soha nem megyek többet színpadra 

– mondta a színész.

A kulisszák mögött állva volt egy kis gombóc a torkában színpadra lépés előtt, de a közönség kitörő öröme mindenért kárpótolta.

Azt mondta, jól esett neki a szűnni nem akaró vastaps, de nem akart volna Gálvölgyi Jánosként reagálni rá.

Én nem vagyok ilyen, meg a darab nem engedi, hogy megálljon egy Honthy Hanna ünneplésre. Meg kell mondjam, máskor is szokott lenni fogadótaps, de én erre nem vagyok berendezkedve, és nem megyek Dunának, ha épp nincs.

„Te valóban ott voltál a halál torkában. Hajajaj! Azért is nehéz erről beszélni mert számomra is egy exkatedra élmény” – hangzik el a darabban. A szerepe korábban megírt mondatai – az elmúlt időszak után – még erősebben hatottak a nézőkre. A színész azt mondta, minden este máshogy reagáltak rá a nézők, de az előadás ettől nem változik semmit. Precízen működik, mint az óramű.

Gálvölgyi a darabban egy egykori ’56-os hős katonát alakít. Azt viszont elárulta, hogy minden egyenruha nagyon távol áll tőle. Katona sem volt, felvették a főiskolára, ő pedig három évig fizette a katonaadót.

1956 eseményei is szóba kerülnek a darabban. A forradalom idején 8 éves volt, a XIII. kerületi Vág utcában lakott.

Arra emlékszem, hogy a harmadik emeleten laktunk. Lenéztem és csomagolt a család, lent egy nagy vöröskeresztes autó. Apám és anyám hangosan veszekedtek – elmegyünk vagy nem megyünk – és anyám győzött. Ennek köszönhető, hogy itt ülök, mert ha nem így lett volna, akkor most nem beszélgetnénk és Amerikában vagy Svájcban ülnék.

Gálvölgyi múlt héten már egy új darabot is el kezdett próbálni, szintén a Pintér Béla Társulattal, amit az alapító fél évvel ezelőtt kezdett írni, kifejezetten a Kossuth-díjas színészre gondolva.

„Az a címe, hogy Réka és az oltatlanok. Elolvastuk, én megint csak odavagyok tőle. Borzasztó kemény, mint minden Pintér Béla. Nagyon kevés darab van, amit én nem láttam tőle nézőként, már akkor is, amikor még semmi kapcsolatom nem volt vele. Akit érdekel, hogy hol élünk, miként élünk, miként gondolkodunk, az nézzen Pintér Bélát” – mondta.

Sok terve van, ősszel újabb bemutatója lesz a Rózsavölgyi Szalonban, ahol Herendi Gábor rendezi majd. Hétfőn és kedden este pedig szintén Újpesten, a Kaisers TV, Ungarn című Pintér Béla-előadásban is láthatja a közönség.