A háború a civileken keresztül mutatja meg legkegyetlenebb arcát – egy szumi család fájdalmas búcsúja Ukrajnától

A háború a civileken keresztül mutatja meg legkegyetlenebb arcát. Azokon az embereken keresztül, akik apáktól, férjektől, barátoktól távol kénytelenek új életet kezdeni úgy, hogy fogalmuk sincs, viszontláthatják-e még egymást valaha. Garay Annamária, a Fókusz riportere több napot töltött a lengyel-ukrán határon, ahol menekült családokkal találkozott. 

Az újonnan érkezők többsége kevés poggyásszal, ellenben hatalmas érzelmi teherrel érkezik. Míg a határ lengyel oldalán a könnyek a megnyugvást jelentik, az ukrán oldalon a búcsú és drámai pillanatok szemtanúi vagyunk.

A Fókusz napokon keresztül forgatott a lengyel-ukrán határnál, a stáb számtalan szívszorító jelenetnek volt szemtanúja.

Még Lengyelországban találkoztak Anyával, aki a háború kezdete óta minden idejét azzal tölti, hogy segítsen. Vele utaztak át a határon egy szállítmánnyal, amit sürgősen el kellett juttatni a háborús zónában lévő kórházakba. A csomagban gyógyszereket, érszorítókat és sok olyan orvosi eszközt pakoltak össze, amire egy háborúban nagy szükség van. Anya heti két-három alkalommal megy át Ukrajnába a vényköteles gyógyszerekkel.

A dobozokkal a medykai határátkelőhöz indultak, ahol az önkéntes szerint átlagosan egy óra az átjutás. Visszafelé már más a helyzet, hiszen rengetegen hagyják el az országot. A háború első napjaiban a várakozási idő akár két nap is lehetett. Az autóban Anya az életéről mesélt:

„Ukrajnában, Lvivben születtem és nevelkedtem. Az nekem a legkedvesebb város a világon. Viszont életem legnagyobb részében az Egyesült Államokban laktam, néhány évet pedig Lengyelországban töltöttem. Ennél fogva sok nyelvet beszélek, így tudok segíteni a menekülteknek a tolmácsolásban is.” 

Nehéz megmondani, hol van jelenleg az otthonom. Három ország között ingázom, és mindig ott vagyok, ahová a szívem vezet.

Ukrajna nyugati részén kevésbé érződött, hogy folynak a harcok, de a levegőben mégis ott volt a feszültség. Vendéglátójuk, az ötvenéves Vaszil házában mindig be volt kapcsolva a tévé, a háttérben folyamatosan szóltak a hírek. Az ukránok egy percre sem kapcsolnak ki, teázás közben is a háború a téma. 

Anya azt mondta, addig teljesít szolgálatot, amíg csak szükség van rá.

Azt hiszem, pontosan tudni fogom, mikor fejeződik be itt a munkám. Várok erre a belső hangra, de addig maradok, amíg meg nem nyerjük a háborút.

Mivel az autó kiürült, Anya úgy határozott, hogy visszafelé felvesznek néhány embert, hogy ne gyalog kelljen átmenniük a határon Lengyelországba. Egy család épp búcsúzkodott, így nekik segítettek bepakolni a kocsiba. 

Az elköszönés szívszorító volt. Az édesapa két kislányától, feleségétől és testvérétől, valamint unokahúgától búcsúzott. Szumiból menekültek el, ahol heves harcok dúlnak. A hadköteles férfinek maradnia kellett, idős édesanyjához tért vissza a háború sújtotta területre.

A 2 éves Sofia és a 12 éves Anasztázia nem tudták, mikor láthatják legközelebb édesapjukat. A kislánynak nem apadtak a könnyei, édesanyja is nagyon nehezen tudta megvigasztalni.

Már lement a nap, mire a csapat átért a határon, mert nem volt mindenkinek útlevele. Anya végig próbálta nyugtatni a családot, miközben egy határ menti átmeneti szállásra vitte őket.

Mindenki fáradtan és megviselten szállt ki az autóból. A család ugyanakkor egy hónapja most először lépett olyan földre, ahol biztosan nem kell támadástól vagy bombák zajától tartani. 

Tanya, az édesanya arról beszélt, hogy a helyiek önszerveződőek voltak, és különböző praktikákkal próbáltak túljárni az oroszok eszén. 

A legrémisztőbb pillanat az volt, amikor az oroszok közel jöttek a házunkhoz. Alkoholt ittak, és káromkodtak. De a tankok kifogytak a dízelből, ezért otthagyták őket, és elmentek üzemanyagért. Közben az ukrán emberek teletűzdelték ukrán zászlókkal a tankokat. Mikor a katonák visszatértek, azt gondolták, az ukránok elfoglalták őket, és elkezdték lőni a saját tankjaikat, az emberek ekkor nyertek egérutat, és menekültek el a faluból.