Elrabolva 3: Liam Neeson lassan Chuck Norris nyomdokaiba lép

A kiszámíthatóságnak nem feltétlenül kell negatívnak lennie, az élet sok területén ujjongva fogadjuk, és az idegbajt félredobva nyugszunk meg a biztonságot nyújtó karjaiban. A mindennapok egyik nagy szeletén belül azonban halálos következményei is lehetnek (jelen esetben értsd: halálos következmény = nyálcsorgatva aludni a moziszékben).

Liam Neeson már régóta meglehetősen kiszámítható. Lassan már Chuck Norris-i és Steven Segal-i magaslatokba lépve képes andalító álomba ringatni mindenkit. Ha beüt a gond – csak a  szokásos: bármilyen maffia, vagy képzett véres aurájú exkatona és tovább – akkor hősünk csihipuhizik egy jót majd két órán keresztül, mindenki elnyeri büntetését, néhol idegesen merednek majdnem az objektívbe, a végén boldog ölelés, a hős mirhát kap, csapó, vége. Elég egyszer is megnézni egy Neeson filmet ahhoz, hogy lássuk az ÖSSZES Neeson akciófilmet. Sőt, annak ellenére, hogy egy sorozat harmadik darabjáról beszélünk, az elődöket sem kell látni, ahhoz, hogy öt perc alatt képbe kerüljünk: a cselekmény nem éppen atomfizika bonyolultságú. Persze azt azért fontos megjegyezni, hogy ha az ember akár egy percre is – tegyük azt – elbóbiskol, biztos, hogy egy-két élő emberrel kevesebb lesz a vásznon. Mondjuk érdektelen ez a tény is, mert már akkor tudjuk, hogy Neeson mindenkit lezúz, amikor még csak a popcornért állunk sorba nulla izgalommal. Ő, veszélyben? Gyermeteg elképzelés…



És éppen ebben rejlik a fő probléma: egy fikarcnyi erőfeszítést sem lehet érezni a forgatókönyvön. Mintha már senki sem venné komolyan ezt az egészet. Igazából minek is kellene? A cím és a neesonizmus mindenkit becsábít a moziba, csupán egy kérdés marad: hogyan lehet ennyivel megelégedni?

Egyedül a 62(!) éves Neeson próbálkozik: megállás nélkül teper, gyilkol, kínosan szeret és kétes színű csatorna trutyikban is megmártózik, azonban ez a fajta kitartó magatartás, a történet logikai bukfencei, és persze lehetetlen fordulatai együtt inkább teszik szánalmasan humorossá, mint kitartóan hősiessé a figuráját. Bryan Mills karaktere amúgy sem egy bonyolult szerkezetű ember, kispórolták belőle a gondolatokat ébresztő kételyeket. Egy végtelenül lebutított személyiség, akit az alapvető emberi szükségleteken túl csupán két dolog tud motiválni: a bosszú és a szeretet. Cseppet sem kiszámítható ez sem.



És ha az alapvető – már az első rész óta folyamatosan hozott – elemek nem köszönnének vissza folyton, akkor még megfejelik az egészet a bűnözők és a rendőrök szintjén kialakult sztereotípiákkal, élükön Forest Whitaker teljesen felesleges nyomozójával, és a fő gonosz Malankov karakterével. Egyrészt Whitakerrel próbálják megtestesíteni azt a fajta „tudást” és agyat, aki képes felérni Neeson gógyijához és stratégiai érzékéhez, igaz mindig mögötte lohol egy lépéssel, és néha kedélyesen csevegnek róla, hogy ideje lenni leállni a nagy mészárlással, de alapvetően semmi értelme az egész szálnak. Csupán azt érik el, hogy akárhányszor Dotzer nyomozó (Whitaker) van a vásznon, az ember felhajtana egy felest: mert urambocsá mondja már meg valaki, hogy mi értelme olyan szimbólumokkal tele pakolni a jeleneteit, ami sem kifejtve, sem rendesen kibontva sincsen?! Ki mászkál sakk bábukkal? És ha már megnyitották ezt az értelmetlen szimbolizálást, akkor minek mellé tenni még egy postás gumi szálat is?! Miért?



Ha képesek vagyunk túllendülni az ehhez hasonló döccenőkön – tipp: aludjunk egyet, vagy elemezzük az előttünk ülő fejformáját –, akkor még meg kell küzdenünk az orosz gonosz kliséivel is. Unalmas személyiségjegyek, annál is átgondolatlanabb megjelenés, minden egyes szereplő teljesen lecsupaszítva – nem szó szerint – ragad meg az orosz maffia sztereotípiáinál. Emellett pedig még a nagy leszámolás, és ütközet izgalmát is képesek nullára redukálni a szó szerinti lecsupaszítással. Neeson hidegvérű bosszúhadjárata ugyanis egy olyan Malankovval teljesedik ki, aki egy szál kisgatyában és ingben, majomként ugrándozik egy uzival. Hol van ebben a komoly izgalom? Abban a pillanatban válik nevetségessé az egész jelenetsor, amint a két fél farkasszemet néz egymással, utána pedig betemet minket a visszafordíthatatlan  szánakozás.

Sem az Elrabolva 3., sem Neeson nem tudtak újat mutatni, sőt a saját maguk által felállított, meglehetősen alacsony lécet sem tudták megugrani ezzel a folytatással. Parton vergődő halakként próbáltak életet lehelni, egy már amúgy is vánszorgó sztoriba, amely – reméljük – most már tényleg utoljára próbálta elhitetni velünk, hogy Bryan Mills egy pillanatra is érdekes lehet.