A Galaxis őrzői: Amikor egy rakás idióta jelenti a megváltást!

Úgy tűnik a Marvel univerzumban bőven megfér egymás mellett többféle humorforma is. 2008 óta a Robert Downey Jr.-ban testet öltött Tony Stark igyekezett kiterjeszteni a narcisztikus poénok határait, miközben mindenki a keblére ölelte az egocentrikus monológok részleteit. A Bosszúállókkal pedig sikerült olyan környezetbe emelni a Stark-humort, ahol nemcsak önállóan képes működni, de egyéb méretes egók is megférnek mellette. Sőt, új szintre emelik!

A Guardians of the Galaxy újabb csillagrendszert robbantott magának az Avengers mellett. Kiderült, hogy képes volt egy olyan humorkeveréket pumpálni a forgatókönyvébe, amellyel nem egy jóízű másolat vagy utánérzés kelt életre: humora a 80-as, 90-es évek legendáit idézve egy friss, könnyed és önironikus filmben, teljesen megújulva öltött testet. 
Már az előzetesek is óriási lelkesedést okoztak, a háttérben azonban végig ott dübörgött a gyanú: vajon tényleg tud olyan jó lenni két órában, mint kettő percben? A Marvel-fanok és a filmet kocsányon lógó szemekkel várók minden valószínűséggel ősrobbantak volna a hűvös mozi termekben, ha a várakozások egyáltalán nem teljesülnek. Ehhez képest a két perc alatt született extázis a 122 perces játékidő alatt nemhogy beteljesült, de meg is dőlt. Óriási különbséggel! 

A történet nem okoz túlzottan nagy meglepetéseket azoknak, akik életükben legalább egyszer tobzódtak egy hősöktől dúskáló akciófilm előtt, tudni fogják a kihagyhatatlan adalékokat: főgonosz, gyilkos terv, agresszív küldetés tudat, erjedő sötétség, a világ veszélyben, a hős önmagára eszmél, csitt-csatt, a világ boldog. És pont. Ilyenek az akciófilmek. A képregény eposzok pedig pláne! A Galaxis őrzői pedig még inkább. 

A film középpontjában Űr Lord (miért nem maradhattunk a Star Lordnál?!), alias Peter Quill áll, aki ügyes kis űrtolvajként egy olyan gömbre tesz szert, amelyről később kiderül, hogy nem csak egy hitvány nagyúr, de máris kettő pályázik rá. Mivel tudjuk, a világnak pusztulnia kell, ugye bár. Így meg aztán pláne! Űr Lordunk persze egóját megtartva végül maga mögött hagyja a kisstílű létet és egy rakás kétes előéletű bűnözővel nekilátnak a világmentésnek. Bumm! Kell tehát a katalizátor, és erre mi lenne jobb a mindenség veszélyeztetésénél? Persze egy percig sem kesergünk az alapkoncepciók egyszerűségén, hiszen sosem ez volt a lényeg. A legfontosabb részletek mindig a karakterek dinamikájában és személyiségében rejlik, főleg egy olyan galaxis-filmben, ahol a világot megváltó egyének száma meghaladja a két főt. 

Amikor beülünk a sötét moziterembe és elkezdődik a kiválasztott film, mindig várjuk azt a pillanatot, amikor annyira pofán vág, hogy akkor már biztos: ez csak jó lehet! A Galaxis őrzői esetében ez körülbelül az első 5-10 percen megtörténik, amikor is minden idők legjobb és legtökéletesebb majdnem nyitójelenete veszi kezdetét. És pont ez az a jelenet, amely a leginkább összefoglalja – és egyben megalapozza –, hogy mire is számíthatunk az elkövetkező órákban. Ehhez nem kellett több mint egy teljesen kicsavart akciójelenet, amikor is egy bugyuta és egyben menő dalt útjára engedve Chris Pratt végig táncol/karaokizik az ismeretlen bolygó kietlen tájai és harcias lényei között. Két kezes tisztelet az Awesome mix minden egyes daláért!

Kulcsfontosságú azonban, hogy a film nem csupán Pratt játékával tud győzedelmeskedni, persze tagadni felesleges: Pratt tökéletesen kamatoztatja egész életében képviselt – Everwoodtól indulva egészen a Városfejlesztési ügyosztályig tartó – bugyuta humorát. Mellé csatlakozik be, a Bradley Cooper hangjával életre keltett Rocket és a Vin Diesel „Én vagyok Grootjaival” megszólaló Groot karaktere, akikkel a Star Wars univerzum felé kacsintgatva Han Solo és Chewbacca évődései éledtek újjá. Könnyed, sosem erőltetett, karakteres humor, amely végig folyik a képkockákon egészen az utolsó jelenetekig, és még azon túl is. Mindezek mellett még az újdonsült sci-fi királynő, Zoe Saldana is egy újabb harcos amazon bőrébe bújva bizonyítja be, hogy igenis a nőknek is kiemelt szerepe van ebben a vad látvány- és képi világú tobzódásban! Dave Bautista alias Drax csatlakozásával a csapat pedig végleg elnyeri az egyensúlyát. Mindegyik karakter más-más rétegeket megszólaltatva teszi hihetetlenül közelivé és valóságossá – amennyire egy sci-fi az lehet – a sztorit. Miközben a poénok magját többnyire Star Lord és Rocket évődéseiből nyerhetjük ki, a többiek is kiveszik a részüket az eltérő archetípusok megjelenítésénél, és noha Groot csupán egyetlen mondatot hajtogat az egész film során, végül ő lesz az, aki a folyamatos őrület és káosz közepette képes nyugalmat teremteni a többiek között. Persze ez nem feltétlenül nagy kihívás egy nem beszélő, folyton bárgyún mosolygó bazi nagy fának.

Ego mán szereplők, mégsem hasonlíthatóak össze a Bosszúállók bandájával, hiszen miközben a Stark vezette sztárcsapat kiemelten a hősiesség fogalma körül parádézik, a Galaxis őrzői megmaradnak önmaguknál. A belső, valódi énjüknél, akik nem vágynak dicshimnuszokra és önfeláldozásra, csupán egyetlen dologra: az életben maradásra – ez persze magában foglalja „a mindenki” fogalmát is. Ahogy Star Lord is válaszolta Rocketnek, hogy miért is akarja megmenteni a világot: történetesen, mert benne él. Simple!

Egy rakás bűnözőről szól tehát a film, akik útközben valahol mégis hősökké válnak, feláldozva magukat, annak a civilizációnak az oltárán, amelyet azelőtt megloptak és kispadra ültettek. Le a szuperhősökkel, nagyobb buli az idiótákkal eltáncolni a győzelemig!