Nagyra tartja a néhai királynőt és Tarr Bélát – exkluzív interjú az Oscar-díjas Tilda Swintonnal

A legutóbbi filmjét, a Velencei Filmfesztiválon debütált The Eternal Daughtert Joanna Hogg rendezte, aki szinte családtag önöknél, hiszen már a lánya, Honor Swinton Byrne is két filmet forgatott vele. 

1971 óta ismerem Joannát (Swinton 11 éves volt – a szerk.). Attól a naptól fogva ismerem, hogy átléptem a bentlakásos iskolánk küszöbét. Mindkettőnknek ez volt az első napja. Úgyhogy elmondhatom, régebb óta ismerem őt, mint bárki mást, aki nem vér szerinti rokonom. Olyan érzésem van, amikor együtt dolgozunk, mintha mindig is ezt csináltuk volna, mintha már gyerekként is filmkészítéssel, annak valami kezdetleges formájával foglalkoztunk volna. Már a suliban is állandóan azt figyeltük, mi zajlik körülöttünk, sokkal erősebb volt bennünk ez a figyelem, mint a legtöbb velünk egykorú gyerekben. 

Mi voltunk az örökös kívülállók, és ez a közös élmény cinkostársakká tett bennünket. 

Azt hiszem, ezért is alakult úgy, hogy ez a fajta közelség lett az ideális munkakapcsolat alapja a számomra. Joanna olyan nekem, mint egy régi rokon, ezért is bízom benne annyira filmesként.

Már a Caprice című vizsgafilmjében is szerepelt. Még ismeretlenek voltak és pénztelenek, ön állítólag lófogadásból élt, mert abból nem tudott volna megélni, hogy a barátai filmjeiben szerepel.

Azt hiszem, a Caprice-t 1984-ben csináltuk. Egy évvel voltam csak az egyetem után, Londonban éltem, Derek Jarmannal és Sally Potterrel készítettem filmeket. Ez a nyolcvanas évek közepe volt, egyikünk sem keresett valami sokat a munkájával ezekben az években. 

De egyvalamit tegyünk tisztába! Igazából nem azért fogadtam lovakra, hogy pénzt csináljak. 

Vidéki gyerek voltam, aki a városban élt, szerettem a lovak közelében lenni, fogadni is csak úgy fogadtam, ha kint voltam a pályán, ott kellett lennem, éreznem kellett a szagokat a levegőben.

Jó lófogadó volt?

Elég jó ahhoz, hogy néhány évig eléldegéljünk a nyereményeimből. És elég jó ahhoz is, hogy tudjam, nem kell aggódnom amiatt, hogy szerencsejáték-függő lesz belőlem. Akkor kezdődik a baj, legalábbis én így érzem, amikor egy vesztes kör után képtelen vagy megállni. Engem nem érdekel, ha vesztek, de imádok a győztesre fogadni.

Nem csak az anyát, a lányát is ön játssza Joanna Hogg új filmjében. A felkészülés, a forgatás előhozta a saját szüleivel kapcsolatos emlékeit?

Ez a film másról sem szól, mint azokról az emlékekről, amit Joanna és én a saját szüleinkről, különösen az anyáinkról őrzünk. Ez egy emlékjáték, amit már az előző két filmünkkel, a Szuvenír 1-2-vel elkezdtünk. 

Egyfajta szellemidézés, tudva tudván persze, hogy az emlékeink eléggé megbízhatatlanok. 

Sokkal inkább egyes hangulatokat, érzéseket akartunk megidézni, mintsem konkrét eseményeket maradéktalanul visszaadni. Olyanok voltunk, mint a horgászok. Megteremtettük a megfelelő környezetet; díszlet, jelmez, minden a helyén, ez volt a mi csalink, s vártuk a megfelelő pillanatot, hogy valami elkezdődjön. Ehhez a módszerhez persze nagy türelem és alázat kell.

Ön arisztokrata családba született. A színészet lázadást jelentett a nemesi származása ellen?

Nem állítanám, hogy szükségét éreztem a lázadásnak. Mindenkinek megvan a maga családtörténete, ez az enyém. Némi szerencsével az ember hamar rájön, hogy nem a felmenői határozzák meg, hogy ő kicsoda, és én elég szerencsés voltam ahhoz, hogy már nagyon fiatalon tudjam; megvan a saját utam, szabadon elindulhatok rajta. Érdekes, hogy ahogy öregszem, egyre világosabb, hogy sok minden a lelkem mélyén épp a szüleimtől, a családi hátteremből ered. A természet mély szeretete, az emberi összetartozás alapvető fontossága, a társadalmi felelősségvállalás iránti érzék mind olyasmi, amit a családomtól tanultam. Úgyhogy, bármennyire is úgy éreztem, csakis a magam útját járom, és ez az út nagyon más, mint a szüleimé, rá kellett jönnöm, hogy milyen erős szálak kötnek hozzájuk, amiért őszintén hálás vagyok.

Az elmúlt hetekben főleg II. Erzsébet halálával foglalkozott a sajtó. Nála arisztokratikusabb embert aligha ismert a világ. Kedveli a királyi családot?

Nem mondanám magamat monarchistának és nem táplálok különleges érzéseket egy olyan család felé, amit nem ismerek. 

Ugyanakkor az apám (Sir John Swinton vezérőrnagy az angol királyi testőrség parancsnoka volt – a szerk.) közeli munkakapcsolatban állt II. Erzsébettel, nagyon kedvelte, csodálta őt. 

Én is nagyra tartottam a királynőt, a méltóságát, azt a megingathatatlan, csendes jelenlétet, amit hetven éven át a nyilvánosság felé képviselt. Hiszem, hogy komoly ember volt, akit őszinte hit vezérelt.

Ha kettős szerepet játszik, mint a The Eternal Daughterben is, követelhet dupla gázsit?

Ha-ha! Kedves gondolat!

A kettős szerep nagy színészi ziccer, de könnyű belebukni is. Vannak példaképei a nagy szerephalmozók között?

Luca Guadagnino, a Coen-testvérek és Bong Joon-ho egy-egy filmjében is volt alkalmam erre, de a két nagy szerephalmozó, akire mindig is felnéztem, Peter Sellers a Dr. Strangelove-ban és Alec Guinness a Nemes szívek, nemesi koronák című klasszikusban, amiben egy család mind a nyolc tagját ő játssza.

A lehető legváltozatosabb korú nőket alakította, Wes Anderson filmjében, a Grand Budapest Hotelben például ön volt Madame D, a rejtélyes körülmények közt meghaló gazdag özvegyasszony. Egy 30 évvel idősebb matróna maszkjában gondolom szembe kellett néznie olyan apróságokkal, mint az öregkor, a halál…

Egészen meg vagyok barátkozva az öregkor és a halál gondolatával, szóval nincs szükségem efféle szembenézésekre.

A Suspiria című klasszikus horrorfilm remake-jében egy idős férfit is eljátszott. Ha maszkba bújik, az izgalmasabbá teszi a játékot?

A maszkban való játék, az ezzel való kísérletezés nagyon is érdekel, különösen izgalmas, ha kezdetleges, egyáltalán nem meggyőző álarcok mögé kell bújnom. Ilyen volt például Mason figurája a Snowpiercerben, vagy Ella/Max a Man To Man-ben. Ilyenkor nem is három, hanem egyszerre négy dimenzióssá válik az alakítás, a nézők átláthatnak a felszínen, beleshetnek a smink rétegei vagy a maszk mögé. És ha ezt a szédült állapotot még fokozni is lehet azzal, hogy szétszedjük, amit felépítettünk, mint amikor Mason a Snowpiercerben kiveszi a műfogsorát, azt is nagyon szeretem. A frász jön rám, ha valakit a virtuóz, figyelmet parancsoló alakításáért dicsérnek. Sokszor épp a szakmai profizmus, a polírozottság ellentéte hiányzik a nagy alakításokból: az a nagyon is emberi rendetlenség, amit, úgy érzem, nem becsülnek eléggé a filmekben.

Mi volt a leghosszabb idő, amit a maszkmesterek kezei között, egyhuzamban kellett töltenie?

Azt hiszem, hét óra volt. De néha a maszk levétele hosszabb időt vesz igénybe.

Nemrég mutatták be az Ott torony volt című magyar filmet, Kécza András dokumentumfilmjét Tarr Béla állandó zeneszerzőjéről, Víg Mihályról. Ön executive producerként szerepel a stáblistán. Mi volt a teendője?

Ha pusztán a dolog gyakorlati részét nézem, azt hiszem, azóta van közöm a producerkedéshez, amióta közöm van a filmkészítéshez. Korán megtanultam, milyen kollektívában dolgozni, és azt is, milyen sokféle módja van annak, hogy valaki producerként vegyen részt a munkában. Van, hogy ez mély művészi elkötelezettséget jelent, éveken át dolgozol egy ötlet kibontásán, máskor meg arra van szükség, hogy bajtársként támogass egy rendezőt. Van úgy, hogy a stáb felépítésében segítesz, és van, hogy az anyagi források előteremtésében. 

Boldogan segítettem Andrásnak a filmje elkészítésének végső fázisában. Megtiszteltetés volt.

Esetleg nem próbálta meggyőzni Tarr Bélát, hogy térjen vissza a rendezéshez?

Nem szeretném én győzködni Bélát semmiről sem, de mint oly' sokan, fájlalom én is nagyon, hogy nem születnek új Tarr Béla-filmek.

Amikor tavaly nyáron beszéltünk, még a pandémia foglalkoztatta a világot, ma Putyin Ukrajna elleni háborúja jelenti a legfőbb aggodalmat. Nem frusztrálja a gondolat, hogy egy értelmiségi, egy művész, vagy bárki más, milyen keveset, vagy egyáltalán semmit sem tehet, hogy változtasson a dolgok menetén?

Azt hiszem, ezt a fajta frusztráltságot mindenki érzi, amikor az ember azokkal az ocsmányságokkal szembesül, amiket a nevünkben elkövetnek. A tehetetlenségnek ez az érzése mély seb, mindenkinek magának kell megtalálnia a módját, hogyan viselje el. Ugyanakkor nem hiszem, hogy nincs mit tenni. Lehet, hogy hatástalannak tűnik, de én akkor is hiszem, hogy ha valaki, legyen értelmiségi, művész, vagy bárki más, segít életben tartani a szólásszabadságba vetett hitet, ha kiáll és nyilvánosan hitet tesz e meggyőződése mellett, az felbecsülhetetlen érték. Képzelje csak el, milyen sivárnak éreznénk a világot, ha minden ilyen hang elnémulna, ha már arról sem akarnánk tudni, mennyire nélkülözhetetlen és bátorító tud lenni a szolidaritás, az összefogás, a folytonosság fontosságának kifejezése. Ezekben a viharos időkben mindannyiunknak szükségünk van kapaszkodókra. A közös felháborodásunk egy ilyen kapaszkodó. Hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül.

Hogy valami könnyedebbről is beszéljünk: még mindig egy zöld Skodát vezet?

Igen. Nagy büszkeséggel.

Nyitókép: Tilda Swinton a The Eternal Daughter világpemierjén a Velencei Filmfesztiválon, 2022 szeptember 6-án – Fotó: Pascal Le Segretain / Getty Images