A vetélkedőkkel ismerte meg az ország, sportolói múltjáról kevesen tudnak – Egri János 86 évesen akart a világ legidősebb válogatott hokisa lenni

 Tudják a szlovének, hogy játszom? Szerintem nem. Mert akkor visszamennek, ha látják. Szerintem már nem is öltöznek tovább.

Egri János humorérzékével sosem volt gond, és 86 éves korára sem vesztette el azt. De láthatóan a fittségét sem. Az egykori televíziós műsorvezetőt az MVM Dome-ba kísértük el a magyar-szlovén hokimeccsre, ahol – igaz, hogy csak a bemelegítés előtt, de – ő is jégre lép.

A tévés legenda novemberben lesz 87 éves. Tavaly elhatározta, ő szeretne lenni minden idők legidősebb aktív válogatott jégkorongozója. Ehhez annyi kellett volna, hogy pályára léphessen az A csoportos tamperei jégkorong világbajnokságon.

„Ez egy nagyon bonyolult sport, mert nagyon sok holmit kell magadra venned. De nincs ennél jobb sport, hidd el nekem!” – bizonygatta.

Ezt pedig elhihetjük neki, hiszen több mint 80 éve merészkedett először a jégre, és a sportot azóta se hagyta abba.

Közel laktunk a műjégpályához, a Munkácsy Mihály utcában. És amikor ötéves voltam, az apukám úgy gondolta, hogy levisz kicsit, megpróbálja, hátha tudok korizni. Katasztrófa volt. Hatéves koromban már egész jól koriztam, és amikor már tizenegynéhány voltam, odajött egy válogatott játékos és megkérdezte, nem akarok-e jégkorongozni. Én azt hittem, hogy egy világ nyílik meg előttem, mondom, hogy nekem még rendes hokikorcsolyám sincs. Azt válaszolta, azt majd megoldjuk. Így indult el a pályafutás akkor

– mesélte.

1954-ben már a bronzérmes ificsapat, ’57-ben pedig bajnokcsapat tagja volt.

Akkoriban más volt még egy hokis felszerelése.

„Nem volt sisak se, nem volt semmi se. Olyan nadrágokban játszottunk, aminek nádszálból volt a merevítője. Tehát ha ellőtték, akkor egy nádszálat találtak el” – magyarázta.

A hatvanas években többször is válogatott volt és ösztöndíjasként a francia Grenoble csapata is leigazolta.

„A Grenoble volt tulajdonképpen Franciaországban a Fradi, a legnépszerűbb csapat. És velük aztán egy csomó helyre el tudtam utazni, Belgiumba, Olaszországba, Németországba, ahova az akkori magyar útlevelem nem jutottam volna el” – mondta.

A mai válogatott tagjai nem is sejthetik, hogy mit jelentett ez annak idején. Arról nem is beszélve, hogy Egri János francia nyelvtudása és kinti tapasztalatai később egy másik világot is megnyitottak előtte. Azt, amiben megismerte az egész ország.

Jánosnak sajnos nem sok idő jut a jégen, hiszen jönnek a fiatalok, akik átveszik a helyét. Az egykori tévés nem győzött ámulni a fiatal generáció hokitudásán.

„Fantasztikusan jól korcsolyáznak. Olyan trükköket tudnak bottal vagy bot nélkül, elképesztő. Mi is annak idején, a magunk szintjén jól játszottunk, de össze nem lehet hasonlítani, hogy mennyivel gyorsabb a játék, mennyivel gyorsabban korcsolyáznak és mennyivel technikásabbak. Irigylem őket.”

Amíg a csapat bemelegít, János visszamegy az öltözőbe átöltözni. Itt tudtunk ismét beszélgetni arról, mit jelentett a hatvanas években válogatott hokisnak lenni Magyarországon.

„Az összes többi sportolóval, vízilabdázókkal, kosárlabdázókkal, futballistákkal mi a csapatot alkottunk. Először is kiváltságos helyzetben voltunk, mert például utazni lehetett. Volt piros útlevelünk. Piros útlevéllel, ha Kelet-Berlinben voltál, akkor átmehettél Nyugat-Berlinbe. És ott megnéztél egy James Bond filmet. Hát, erre jogosított téged az, hogy válogatott játékos vagy” – nosztalgiázott.

Persze amellett, hogy nyugaton be tudtak vásárolni, más előnye is volt a sikeres csapatsportnak. Sok mindenre megtanította őket.

Szoktam mondani, amikor valaki érdeklődik a sikerek iránt: ha valaki 10 évet egy jégkorongöltözőben töltött el, az az élet iskolája. Ott mindenre megtanítanak: fájdalomtűrésre, kellemetlenségek viselésére, vagy arra, hogy nem te vagy a legfontosabb. Ülj le a helyedre, mi megvagyunk tízen rajtad kívül.

A sportpályafutás közben villamosmérnöki diplomát szerzett, és eljött az az idő, amikor már nem a csapat számított, hanem egyedül kellett teljesítenie. Az egész ország előtt. Erről már otthon, a kertben beszélgetett a Fókusz riporterével.

Úgy gondolom, hogy valamelyest exhibicionizmus mindenhez kell, például ahhoz, hogy sportoló légy. Tulajdonképpen ott is emberek előtt igyekszel bemutatni a tudásodat. De ez nem káros. Ha viszont túllép valamilyen mértéket, akkor már inkább  nevetséges

– fejtette ki véleményét.

Sportriporterként kezdte, ebben segített hokis múltja és az, hogy beszélt nyelveket. Kezdetben előfordult, hogy Vitray Tamás helyett vezette a közvetítést. Aztán jöttek a játékos sportvetélkedők, majd a többi verseny. Egri János százezrek ismerőse lett és maximálisan ráillett a homo ludens, azaz a játékos ember elnevezés. Azt meséli, a vetélkedő nála, mint sok minden az életben, szerencsés véletlenek sorozata.

„Amikor Franciaországban voltam ösztöndíjas, francia nyelvtudásomon igyekeztem korrigálni, az Institute Phonetique nevű nyelviskolában. Ment egy nagyon-nagyon neves francia televízióműsor, aminek az volt a címe, hogy a számok és a betűk. És az gyakorlatilag semmi mással nem foglalkozott, mint a francia nyelv ismeretével” – mesélte.

Így jött a Játék a betűkkel, aztán számos egyéb kvízműsor, többek között a Lehet egy kérdéssel több, a Kérdezz felelek és az Elmebajnokság. Az ő műsorában lehetett először színes tévét nyerni.

„Megkerestem az akkor Magyarországon színes televízió gyártó két céget, az Oriont és a Videotont, hogy óhajtanak-e egy ilyen műsorban részt venni oly módon, hogy a győztes egy színes televíziót kap. Akkor ez nagy siker volt, de aztán állítólag írtak a Kádár-titkárságra, hogy ez disznóság, hogy én egy bányában dolgozom 30 éve és nincs színes televízióm, valaki pedig 30 percig mosolyog az Egrivel és utána kap egy színes televíziót.”

Szigorítani kellett a feltételeken, később csak az nyerhetett tévét, aki megnyerte mind a 12 fordulót. De vigaszdíjat is ő adott először.

„Legyen a vesztesnek is egy díja. Kvázi a kudarc, a sikertelenség díja. Megkérdeztük a Videotont, hogy nincs-e nekik olyan apró ajándékai, amit ilyen célra fel lehetne használni. Mondták, János, itt van a hangszóró. 

Ez a hangszóró volt a vigaszdíj és a mondás azóta él, hogy ezért sajnos csak egy hangszórót tudok átadni önnek”

– elevenített fel a műsorvezető.

Mindig szerette a rejtvényeket, de tudta azt is, hogy egyedül nem tudhat mindent, ezért szívesen vette a szakemberek segítségét. Így is az a kép alakult ki róla, hogy ő az egyik legműveltebb műsorvezető.

Bár népszerűek voltak a műsorai, 1996-ban a Magyar Televízió gigászi létszámleépítésének áldozata lett. Őt is hívatta a munkaügyes.

Mondta, János, hát könnyű dolgom van, mert egyébként nekem 1200 embert el kell küldeni, engem azért küldtek ide, de a te esetedben azért van könnyű dolgom, mert te éppen most lettél 60 éves, és hát így egyszerűen neked semmi mást nem kell csinálni, mint nyugdíjba menni. Visszakérdezte, hogy teljesen mindegy az 1200 ember esetében, hogy a díszletraktárban dolgozik, a bérszámfejtésen vagy a képernyőn? Az volt a válasz, hogy «János, én őszintén megmondom neked, nekem teljesen mindegy»

 – elevenítette fel a beszélgetést.

Nyugdíjasként sem otthonülős fajta. Aktív életet él, rendszeresen jár jégkorongozni és teniszezni. Nagy tervei már nincsenek, szeretne egészséges maradni. Elszomorítja, hogy egyre több egykori kollégától, baráttól kell örökre elbúcsúzni.  Azt mondja, éli azt az életet, amit eddig, igyekszik eleget sportolni, mert az szellemileg is fitten tartja.

Lemész egy teniszpartira, ahol a többiek természetesen tesznek megjegyzéseket, hogy itt volt a Ferenc pápa, hát ez fiatalabb, mint te, János, ezt a labdát még elérheted

 – viccelődött.

60-70 éve jóban van azokkal, akikkel 86 évesen is rendszeresen jégre lép. 

A hokit nem akarja elengedni, ezért is találta ki, hogy a világ legidősebb válogatott jégkorongozója szeretne lenni.

„A magyar szövetség, mint láttad, mindent elkövet annak érdekében, hogy jégre léphessek a játékosokkal együtt. És ez nekem, nekik is nagy örömet okoz és a játékosoknak is, akik azt mondják magukban, >>a mindenit neki, ezt én is szeretném megélni, hogy ebben a korban még elcsúszkáljak a jégen<<. Ilyen egyszerű.

A Fókusz stábja azt is megkérdezte tőle, meddig tervez még csúszkálni a jégen. A válaszon nem lepődtünk meg.

Hát az utolsó pár napig. Ameddig jég van, addig.