Idegeire megy a hangos telefonálás? Régen ez is jobb volt?

Buszon, villamoson, vonaton, váróteremben, repülőtéren, étteremben, boltban, strandon vagy bármilyen nyilvános helyen, mindenki találkozott már azokkal az emberekkel, akik fennhangon, mindenki számára jól hallhatóan beszélik meg telefonon a magánéletük, vagy munkaügyeik részleteit, gyakran olyan zavarba ejtően hosszú monológokat előadva, hogy még az is felmerülhet bennünk: talán nincs is senki a vonal túlsó végén, egyszerűen azt szeretné a telefonáló, ha mindenkit beavathatna a saját életének titkaiba. Máskor azért lehetünk biztosak abban, hogy valódi telefonbeszélgetésről van szó, mert sokan már elfelejtették, hogy a fülükhöz is tarthatnák a telefont, inkább maguk elé helyezve, kihangosítva folytatnak véget nem érő, semmitmondó társalgást – kérdés, hogy a másik fél tudja-e ilyenkor, hogy őt is hallja az egész busz. Külön kategóriát képeznek azok, akik fülhallgató hiányában kihangosított TikTok-videókkal múlatják az idejüket, a körülöttük lévőket is szórakoztatva a magasröptű kisfilmek zajával.

Anyám háza

A Psychology Today szerzője szerint aligha van ember, aki megszólítana egy idegent és rögtön ráöntené személyes dolgait – hogy a sógornője cukros, a legjobb barátnőjét megcsalja a férje, az anyja pedig eladná a házát, de nem kap érte elég pénzt. A nyilvános helyen hangosan telefonálók mégis beavatnak mindenkit a családi problémáikba, talán azért, mert úgy érzik, mintha a telefon elszigetelné őket a körülöttük lévőktől. Minél jobban belemélyednek a társalgásba, annál kevésbé érzik, hogy más emberek között vannak.

De az is lehet, hogy kifejezetten élvezik, hogy mások is hallják, amit mondanak: elfoglaltnak, fontosnak akarnak tűnni, túlzásoktól sem mentes történeteket mesélnek a sikereikről, amik vagy igazak, vagy nem, tudatni akarják a körülöttük lévőkkel, hogy milyen jól megy nekik az üzlet, és mekkora szükség van a tapasztalatukra. Előfordul, hogy utasításokat is adnak telefonon a másik félnek, hogy vegyen meg, vagy adjon el valamit. (Jelen cikk szerzője egyszer annak is tanúja volt, hogy egy libertárius mikropárt egyik arca egy budapesti villamoson óriási vehemenciával értekezett a telefonban arról, hogy szerinte milyen felszabadító erővel bírnak a kriptovaluták – olyan érzést keltve, mintha inkább a többi utast akarná győzködni és nem egy valódi embert, aki érdeklődve hallgatja a vonal túloldalán.)

Vannak olyanok is, akik tisztában vannak azzal, hogy a hangos telefonálásuk udvariatlan és idegesítő, de azt gondolják, hogy valamilyen különleges okuk van rá, ami miatt feltétlenül szükséges. Valóban előfordulhat, hogy nyilvános helyen kell lebonyolítani egy hívást, de ha valaki kifejezetten fontosnak és sikeresnek is igyekszik mutatni magát közben, amögött inkább feltűnési vágy állhat – az illető élvezi, hogy rá figyelnek, még ha ez a figyelem negatív is.

A Cornell Egyetemen 2010-ben végzett kutatás szerint a nyilvános telefonálást azért tartjuk idegesítőbbnek, mint amikor személyesen beszélgetnek körülöttünk, mert nem tudjuk, hogy mit mond a másik fél, és az agyunk megpróbálja kipótolni a hiányzó részt, ami mentálisan kimerítő. De egy élő beszélgetés is zavaró lehet, ha végig olyan dolgokról szól, amit ostobának és értelmetlennek találunk, hangos, netán még nevetgéléssel is társul.

Túlterhelt idegrendszer

Egy repülőtéren készült kandi kamerás videóban azzal zavarták össze a telefonálókat, hogy egy másik férfi melléjük állt vagy ült, úgy tett, mintha ő is telefonálna, de végig a másik telefonáló kérdéseire válaszolgatott. Mint a felvételen látható, ez gyorsan feltűnt a kipécézett embereknek, és kissé kínos is volt számukra.

A New York Times is írt a hangos telefonhasználatról, de a cikkükben leszögezik: cseppet sem 21. századi jelenségről van szó. A nyolcvanas években – amikor nálunk az MK-27-es hódított – nem volt rendkívüli, hogy egyesek nagy magnókat cipeltek magukkal a New York-i metró szerelvényeire. Myka Meier etikettszakértő a lapnak elmondta: annyira hozzászoktunk már ahhoz, hogy a telefonjainkkal bármit csinálhatunk a nap bármely másodpercében, hogy megfeledkezünk arról, hogy mások is vannak körülöttünk. Egyesek rosszul érzik magukat, ha másnak kényelmetlenséget okoznak, mások már nem figyelnek erre.

Az amerikaiak mintegy öt százaléka szenved közepes vagy súlyos mértékben egy olyan zavartól, amelynek következtében a különböző zajok túlterhelik az idegrendszerüket és pánikszerű állapotot válthatnak ki: ez a mizofónia. A soQuiet nevű nonprofit szervezet nekik nyújt segítséget. Ennek alapítója, Cris Edwards elmondta: az olyan zajok is megőrjítik, mint a rágógumi-pukkantás, hangos evés, tollcsattogtatás, cuppogás.

M. Zachary Rosenthal, az észak-karolinai Duke Egyetem mizofónia-kutatóközpontjának vezetője a hangos telefonhasználatról úgy vélekedik: nem biztos, hogy az emberek tapintatlanabbak, mint korábban, csak új lehetőségeik vannak arra, hogy tapintatlanok legyenek, hiszen mindenkinek a zsebében ott lapul az eszköz, amivel zavarhatja a hallótávolságon belül lévőket. Edwards szerint azonban van egy megoldás, ami semmibe sem kerül: „nem jönnek rá az emberek, hogy fülhallgatót is használhatnak?”

Az etikettszakértő Meier szerint, ha jelezni akarjuk valakinek, hogy zavaró, amit csinál, érdemes együttérzőnek lenni. „Ha nagy ügyet csinálok belőle, az illető zavarba jöhet és megsértődhet. Lehet, hogy nem is volt tudatában annak, hogy zavar, és bocsánatot fog kérni” – mondta.

Tiltsák Bea

A Time Out magazin Londonban nézett a probléma mögé: mint írják, a brit főváros egyébként is embert próbálóan zajos, de az utóbbi években feltűnt az a zaj, amihez képest a vonatok csikorgása is madárcsicsergésnek hat. Ezt a zajt azok az emberek keltik, akik szemérmetlenül bömböltetik a TikTokot (vagy YouTube-ot, Instagramot, Snapchatet) a tömegközlekedésen.

A probléma részben az alkalmazások természetéből is fakad: ha megnyitjuk a TikTokot vagy az Instagram Reels-t, elkerülhetetlenül támadnak a hangosan elinduló videók. Ezeket az alkalmazásokat úgy tervezték meg, hogy magukhoz láncoljanak: ha egy videó véget ér, máris indul a következő.

Az Egyesült Királyságban már olyan szervezet is létezik, ami a nyilvános helyeken való zenehallgatás ellen kampányol. „Szeretem a zenét, de én akarom eldönteni, hogy mit hallgatok” – mondta Nigel Rodgers, a Pipedown főtitkára. Szerinte a nyilvános zenehallgatás következménye, hogy mások választásának leszünk a túszai, ami frusztráló, nemkívánatos, fülfájdító.

A londoni közlekedési vállalat ügyfélszolgálati vezetője, Mark Evers azt mondta, folyamatosan emlékeztetik utasaikat arra, hogy legyenek tekintettel másokra, és ebbe az is beletartozik, hogy úgy hallgassanak zenét és videókat, hogy mások azt ne hallják. Bár a cikkben megszólaltatott aktivista szerint az nagyon valószínűtlen, hogy betiltsák a zajkeltést nyilvános helyen, de például a TikTokon lehetne egy felugró üzenet, ami figyelmezteti a felhasználókat, hogy tartsák tiszteletben mások nyugalmát. És azt se felejtsük el, hogy a fülhallgatót nem véletlenül találták ki.

Belgiumban tavaly két liberális képviselő nyújtott be törvényjavaslatot annak érdekében, hogy csökkentsék a kihangosított telefonok okozta zajszennyezést a brüsszeli tömegközlekedésben. „A közlekedők többsége megérti, hogy a saját szabadsága addig tart, ahol másoké kezdődik, de még mindig vannak, akik nincsenek tisztában azzal, hogy a kihangosított telefonjuk idegesítő lehet a körülöttük lévők számára” – mondta egyikük. Közölték azt is: sokan naponta két órát is eltöltenek a megállókban és a járműveken, így a zajszennyezés nem pusztán idegesítő, de a hallást és az egészséget is károsíthatja.

Nyitókép: iStock / Getty Images Plus