Bezzeg a mi időnkben betonból voltak a játszóterek, mégse lett semmi bajunk – vagy mégis?

Talán soha nem fognak eltűnni az internetről azok a bejegyzések, amelyeknek a megosztói azt bizonygatják: ők gyerekként mennyivel életképesebbek voltak a mai fiataloknál. Pofonokból tanulták meg, hogy mi a tisztelet, tyúkok közt játszottak és nem Playstationnel, cukros kenyérrel tömték őket vitamin helyett, mégis makkegészséges volt mindenki – legalábbis ezt állítják ezekben a kissé bornírt visszaemlékezésekben.

A Facebookon elég egy fotót megosztani egy rakétamászókáról, és máris özönlenek a kommentek: ezek a játszóterek bezzeg még nem kerültek milliókba, minden beton volt, mégse törtük össze magunkat, a szülők sem álltak ott a gyereküket féltve. Bezzeg a mai EU-konform játszóterek lustává, fantáziátlanná teszik a gyerekeket, és „a rakétamászóka is áldozatául esett az uniónak” – kesergett egy hozzászóló.

Ám ha egy kicsit mögé nézünk a „Bezzeg a mi időnkben” kezdetű mondókáknak, sokszor kiderül, hogy a valóság árnyaltabb, és a játszóterek esetében sem arról van szó, hogy a mai, elpuhult világban kiradírozzák azt, ami a mi gyerekkorunkban még tökéletesen megfelelt. Valójában évtizedekig tartó küzdelem, sok ezer csonttörés és több gyermek halála árán sikerült elérni, hogy mostanra biztonságosabbak legyenek a játszóterek, és ne legyenek tele a gyerekkórházak teljesen értelmetlenül sérültekkel.

Gyere fiam, ide üsd a fejed!

Még a mai negyvenes korosztály is jól emlékezhet azokra a vascsövekből barkácsolt mászókákra, műkőből eszkábált csúszdákra, amelyek alatt beton vagy aszfalt várta a gyerekeket – ezekkel volt tele az ország. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve: a Család és Iskola című folyóirat 1967. áprilisi számából derül ki, hogy a Főkert azért találta ki ezeket a játékokat, mert nagyon szegényes volt a parkok játékkínálata, mindössze négyféle játékszerben merült ki. Ráadásul akkoriban nem volt kivel mászókát gyártatni, ezért az is szempont volt, hogy a Főkert a saját felújítórészlegével el tudja készíttetni ezeket.

Nagyobb baj, hogy évtizedekig nem is volt igazán fejlődés, és a korabeli szakemberek úgy gondolták, hogy egyszerűbb és olcsóbb betonozni a játszótereket, mint bármilyen karbantartást, gondozást igénylő, puhább burkolatot kialakítani.

A Műszaki Élet című lap 1975. áprilisi számában riasztó adatot közölt: az Állami Biztosító statisztikája szerint 1972-ben 14 167 óvodai és iskolai csonttöréses baleset történt, és ebben csak a biztosítással rendelkező gyerekek vannak benne.

Fel kell tárni a baleseteket előidéző okokat, s azok csökkentése érdekében sürgős egészségügyi és baleset-megelőzési intézkedések szükségesek

– írta a lap, amely ezután rátért arra, hogy külföldi statisztikák szerint csökken a gyerekbalesetek száma ott, ahol rugalmas anyagú burkolatokat alkalmaznak. A cikkben számításokat is közöltek arról, hogy mennyi tornaterem vagy játszótér kaphatna rugalmas burkolatot, ha a baleseti kártérítések helyett inkább erre költenék a pénzt.

A Csongrád Megyei Hírlap 1975. október 19-i számában arra panaszkodtak, hogy „egyre kevesebb az olyan játszótér, ahol füves vagy homokos területen ugrálhatnak a gyerekek”.

A játszótereken nem foghat a gyerek hangyát és apró bogarakat, nem tépheti le az aprócska virágokat. Mert az ő kijelölt helye a betonfalak között van

– írta a lap, amely azt is hiányolta, hogy a játszóterek tervezésekor nem kérik ki óvónők vagy gyereksebészek véleményét. A cikkben megkérdezett illetékes elvtárs szerint „csak abban az esetben történik baleset a játszótereken, ha azokat nem rendeltetésszerűen használják”. Márpedig mire való a játszótér, ha nem arra, hogy a gyerek ugráljon, hintázzon, másszon, szaladgáljon – azzal is számolva, hogy közben néha elesik vagy leesik?

1977. október 2-i számában a Dunántúli Napló arról írt, hogy Pécs Kertváros nevű (neve ellenére panellakótelepekből álló) városrészének gyermekorvosa petíciót intézett a városi tanács egészségügyi osztályához, amiben szóvá tette, hogy egyre több a zúzódásos, töréses gyerekbaleset. Ez nemcsak annak köszönhető, hogy a tömeges lakótelep-építéseknek köszönhetően Kertvárosban rengeteg volt a gyerek, hanem annak is, hogy

a gazdasági okokból néhány négyzetméterre épülő játszóterek éles kőperemszéllel homlokcsontot repesztenek, fogakat vernek ki, gerincet törnek. A mászóka néven nevezett vastraverzek alatt kőlapok, a homokozógyűrű precíz derékszögbe hajlik. Szinte mondja: gyere fiam, ide üsd a fejed!

A pécsi klinikára egy évben közel kétezer gyereket vittek be töréssel, agyrázkódással, a gyerekkórházba ugyanennyit. A lapnak nyilatkozó adjunktus egy igazi horrorsztorit is megosztott az olvasókkal:

A minap a kertvárosi hajóhinta alól hoztak be egy gyermeket. A vassal bőven megerősített hintatest és betonaljzat közé szorult, s néhány centin múlott, hogy le nem szakadt a feje. A hinta az orrát teljesen letépte, s a tarkójáig megskalpolta.

A játszóterek tervezőinek azt javasolta az orvos, hogy keresse fel a klinika vagy a kórház ambulanciáját, beszélgessen el az orvosokkal, szülőkkel, nézzen meg néhány vérző fejű gyereket.

Eltérő szempontok

Az egyik legnagyobb gond, hogy a játszószerek készítéséhez és telepítéséhez nem kell engedély. Azokat egyaránt gyárthatja kisiparos, vállalati kollektíva, ám kellő tapasztalat és formaérzék hiányában ezek inkább barkácsmunkára sikerednek, néhol balesetveszélyesek

– írta 1983. szeptember 28-án a Népszabadság. A Főkert ezért játszótéri szabványt dolgozott ki, amit a tervezőknek és a tanácsoknak is elküldött, és hozzáláttak a balesetveszélyesnek minősített mérleghinták leszereléséhez.

Beton, vas és homok, és ezzel kimerül a játszótér-tervezők fantáziája

– jegyezte meg keserűen a Petőfi Népe újságírója az 1984. május 29-i lapszámban. Pedig szerinte a világ legtermészetesebb dolga lenne, ha a játszóterek tervezésénél figyelembe vennék az adott hely hagyományait, megismernék az ott élő gyerekek szokásait, olyan szimbólumokat használnának, amiket a gyerekek a mesevilágból szerzett élményeik alapján meg tudnának fejteni. „A gyártó cégek, úgy tűnik, nem ismerik az effajta játékszerek iránti igényt, továbbra is ontják a fantáziátlan, küllemre olykor már a gusztustalanság határát súroló termékeiket” – állapította meg a cikk szerzője.

A Képes 7 1986 júliusában foglalkozott a játszóterek veszélyességével. Azt írták, sok játszóteret tervező szakember van, aki szerint azért „divat” erről beszélni, mert

túlságosan féltjük gyerekeinket. Ettől aztán sokkal ügyetlenebbek, mint a régebbi évjáratok.

A cikk szerint azonban sok súlyos baleset történt, amiket el lehetett volna kerülni, ha a tervezők nem azt várják, hogy a gyerekek igazodjanak az ő elképzeléseikhez. „Egy nyolcéves kisfiú két méter magasból egy mászógömb belsejébe, a vasszerkezetre zuhant. Sérülése következtében a jobb oldali veséjét el kellett távolítani. A mászógömb a legjobb példa arra, milyen játszóeszközt nem szabad kitenni a gyerekeknek. Mert, ha ebbe beleesik valaki, nem sok esélye van rá, hogy sérülés nélkül megússza a dolgot” – írták.

Kitértek arra, hogy a betont, követ, aszfaltot a balesetvédelmi szakemberek, a gyerekeket kezelő sebész orvosok és a kisgyerekes szülők mind száműzték volna a játszóterekről, csakhogy amíg az ő szempontjuk szerint a gyerekek biztonsága a legfontosabb, a karbantartóké az, hogy az elkészült játszótereket minél kevesebb energiával lehessen rendben tartani.

A vas és a beton áldozatai

Az ezredforduló körül tragikus balesetek hívták fel a figyelmet a játszóterek veszélyességére. Halálhinta címmel számolt be az 1990-es évek népszerű bulvárlapja, a Kurír 1998. július 9-én arról, hogy a XVII. kerületben meghalt egy kilencéves kisfiú: kizuhant a hintából és a betonra zuhant. Először úgy tűnt, hogy a sírásnál nagyobb baj nem történt, ám rövid idő múlva a gyerek elvesztette az eszméletét, és a mentőknek másfél órás küzdelemmel sem sikerült megmenteniük az életét. A kerület alpolgármestere azt mondta, 

azért kellett a hinta alját lebetonozni, mert a gyerekek hintázás közben gödröt ástak a lábukkal, amiben megállt a víz.

2001 májusában a káposztásmegyeri bölcsőde udvarán egy két és féléves kisfiú feje beszorult az alig egyméteres mászóka fokai közé. Kiszabadították és a közeli rendelőintézetbe rohantak vele, de már nem lehetett segíteni rajta, meghalt. Az elsődleges orvosszakértői vélemény szerint megfulladt.

A Deutsch Tamás vezette Ifjúsági és Sportminisztérium programot hirdetett új játszóterek építésére és a régiek felújítására, és felülvizsgálat is kezdődött, hogy elkerüljék a hasonló tragédiákat. A munka lassan haladt, egy kormányváltás után a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium 2003-ra készült el a szigorító rendelettel. Mint arról a Magyar Hírlap 2003. június 10-én beszámolt, 2005-ig adtak határidőt az önkormányzatoknak, hogy az összes játszóteret felülvizsgáltassák szakértőkkel, és elbontsák a balesetveszélyes játékokat. Ekkor írták elő, hogy 2008-ra az összes játszóteret át kell alakítani az EU-szabványnak megfelelően.

Ha az azóta épült játszótereket megnézzük, nehéz lenne azt mondani, hogy a biztonság az élvezhetőség rovására ment: legfeljebb az irigység mondathatja sokakkal, hogy gyerekként nem cserélték volna el a műkő csúszdát és a gömbmászókát a mai csúszdavárakra és kötélmászókákra.

Játszótéri balesetek még így is előfordulhatnak, ám ezek hátterében már egyértelmű mulasztás állapítható meg, és nem az, hogy rosszul tervezték volna a játékokat. 2019-ben a csányi óvodában egy hatéves kislány halt meg, amikor egy kidőlt mászóka keresztgerendája fejen találta – csakhogy a játékról már 2011-ben megállapították, hogy balesetveszélyes, mégsem javították meg. Érden pedig egy tízéves fiú sérült meg könnyebben a 2019-es önkormányzati választás előtt átadott játszótéren – tavaly megbüntették a város korábbi fideszes polgármesterét, mert úgy adta át a játszóteret, hogy az még nem készült el.

Nyitókép: Fortepan / Hlatky Katalin – Főkert