Leírhatatlan érzelmek! – 25 év után újra találkozott apa és fia!

Sokszor úgy érzem, én vagyok a világ legboldogabb embere, hiszen az élet olyan édesapával áldott meg, akit csak kívánni lehet. Így, el se tudom képzelni, milyen lehet úgy felnőni, hogy nincs meg az a szoros kötelék, amit ez a fajta kapcsolat adhat, milyen lehet az, ha nem hívhatnám fel őt bármikor, ha nem önthetném ki a szívemet neki akár az éjszaka közepén…

 

A történetünk főszereplője, János viszont már nagyon korán megtapasztalta, milyen, ha az ember elveszíti a biztonságot, a szerető család ölelő karját.

„Miután a szüleim szétmentek, és apám egyszerűen kilépett az életünkből, anyám – így mondja – nem tudott eltartani. Úgyhogy mindenféle köznevelési intézményben éltem, magyarán kóterben. Kemény élet volt ott...” 
 

 

A szükség és a szokás nagy úr, talán úgyis mondhatnám, furcsamód, de az ember mindenhez hozzá tud szokni, igazi túlélővé képes válni, csakhogy életben maradjon, persze nem fizikai értelemben. János is alkalmazkodott az új helyzethez, még úgyis, hogy nem sokat értett belőle, de csendesen beletörődött, mint abba is, mikor édesanyja úgy döntött, Amerikában szeretné folytatni a közös életüket. 

„Búcsú nélkül elindultunk anyámmal az ismeretlenbe. Amerikában tett le a gép, ahol addig nem látott anyai nagyanyám várt minket. Furcsa öröm és bánat volt bennem, egy olyan helyen, ahol senki nem értett semmit abból, amit mondtam. Az ottani iskolában megtanultam, milyen kirekesztettnek lenni.” 
 

 

A nagy utazás nem tartott sokáig, sőt amire János épp megszokhatta volna új környezetét, már jöttek is haza. Újra Magyarországon kötöttek ki, egy újabb gyerekotthonban. Közben az akkor nyolcéves kisfiú nem is sejtette, hogy élete egyik legmeghatározóbb találkozásán fog átesni. 

„Nyolcéves voltam, mikor apám utoljára meglátogatott – akkor még nem tudtam, hogy az utolsó lesz –, és búcsúzáskor leguggolt. A szemembe nézett, és azt mondta: nemsokára találkozunk.” 
 

Azóta 25 év telt el! János közben megpróbálta felkutatni rég nem látott édesapját, de sikertelenül. A sors fintora, hogy mindeközben alig 20 kilométere a Szüsz családtól a Keresem a családom stábja megtalálta János édesapját, a férfit, akit mindenki csak Cápának ismer a Csepeli-szigeten.

 

Leírhatatlan az a pillanat, mikor egy olyan találkozásnak lehetünk szemtanúi, amely 25 év sérelmét, fájdalmát, hiányérzetét, kérdéseit, szenvedését, haragját, szorongását akarja belesűríteni egy ölelésbe. Sikerült, János és apja, Sándor újra egymás szemébe nézhettek, amire mind a ketten oly régóta vágytak.

„Mi a tanulság az életemből? A család fontos! Mert még ha rossz példát mutat is, akkor is példa! Én nem iszom, nem dohányzom, nem csalom a feleségem, apja vagyok gyermekeimnek. Az a hős, aki ott van, ha kell. Aki megóv a bajtól, aki megjavítja, ami elromlott. És mindig megtartja a szavát.” 
 

A Keresem a családom legújabb részét jövő hét kedden láthatják a nézők. A harmadik évad is bőven tartogat majd hol nevetős, hol sírós történeteket, melyeket mindenkinek látnia kell! 

forrás/képek: NLCafé, Boredpanda