Kokainozásról és névtelen feljelentésekről szóltak a hírek száz éve, de egy Krausz is előkerül

Móricz Zsigmond 1923 augusztusának végén Hódmezővásárhelyre látogatott, és Az Est szeptember 2-i számában osztotta meg tapasztalatait. Az írót lenyűgözte az alföldi város szépsége, de egy könyvkereskedésbe látogatva elkomorodott. Hódmezővásárhelyről akart könyveket venni, de egy sem volt az üzletben, ahol vadonatúj könyvek sorakoztak a polcokon. Antikvárium nincs is a városban? – kérdezte Móricz, mire az eladó így felelt:

Nincs kérem. Honnan volna? Hódmezővásárhelyen nincs régi könyv. Kiknek lett volna itt a régi időkben könyvük? Nem volt itt kérem soha könyvvásárló közönség.

Kiderült: az egész könyvesboltban csak tankönyveket árultak, a szépirodalom sem kellett senkinek, csak néha vittek egy-egy példányt a német Hedwig Courts-Mahler szerelmes ponyváiból. Tudományos munka soha nem fogyott, augusztusban pedig egyetlen könyvet sem adtak el.

Álltam, álltam a hódmezővásárhelyi könyvespult mellett s hallatlanul szégyelltem magamat. Kinek írunk? Minek írunk? Vagy csak önámítás ez az egész magyar irodalom? Ki vesz bennünket komolyan, írókat? Mi egymást Budapesten s ezzel kész?

– fakadt ki Móricz, aki elárulta: bármerre ment, terített asztallal, válogatott ételekkel és borokkal várták, de valahányszor a könyvről esett szó, fanyar arcok tanúsították: drága.

Tízezer koronát nem lehet egy könyvért adni, de a szemem láttára vett meg e parasztasszony egy selyemkendőt négy mázsa búzáért, ami háromszázhúszezer korona!

Az író elárulta: kiadói már tíz éve panaszolták, hogy Hódmezővásárhely sem az ő, sem más könyvei számára nem létezik. Ha egy regényt kinyomnak háromezer példányban, Debrecenben legfeljebb egyet vesznek, Szegeden kettőt, a többit Budapesten kell eladni.

Kisújszállásra még a híre sem jut el az új könyvnek. Kabára még az a hír sem, hogy van könyv a világon. Ellenben Miskolcon el lehet adni ötven példányt

– sorolta Móricz, aki borzasztónak tartotta, hogy a hódmezővásárhelyi polgároknak soha semmit nem mondhatott.

Szekszuális életet tárgyaló művek

A könyvpiac állapotával tíz nappal később foglalkozott a lap egy cikkben, amely szerint az olvasók tábora ugyan jelentősen nőtt, de ez nem jelenti azt, hogy a könyvvásárlók száma is ilyen mértékben nőtt volna. Több könyvkereskedést is megkérdeztek arról, milyen művek érdeklik az embereket.

A komoly tartalmú könyvek közül rendkívül nagy a közönség érdeklődése a művészetek iránt. Erősen vásárolják a különféle monográfiákat is, amelyek magyarázatul, útbaigazítóul szolgálnak a legutóbbi évek nagyjelentőségű eseményeihez. Rendkívül nagy a kereslet a szekszuális életet tárgyaló művek iránt. Az érdeklődés előterébe jutottak az utóbbi években az okkultista könyvek is

– állapították meg. A férfiak „legfőként makacs elvből” nem olvasták azokat a könyveket, amelyeket nő írt, ellenben „az asszonyok és a lányok előszeretettel olvasgatják a férfiszerzők által írt műveket”.

Legfőként természetesen ma is Werner, Marlitt, Natalie Eschtruth és Courts-Mahler vizenyős szentimentálizmusú regényeinek vannak a legtöbb hívei a női olvasók táborában. De ép olyan mohón olvassák a modern irodalom erősen erotikus regényeit is.

A kereskedők megjegyezték: a „legjobb” könyvvásárlók nem azok, akiknek anyagi helyzete ezt megengedné, hanem a lerongyolt, elszegényedett középosztály, amelynek tagjai „inkább szájuktól vonják el a garast, de egy-egy könyvet mégis vásárolnak, hogy könyvtárukat bővítsék, tudásukat szélesítsék”.

Hiábavaló hajbókolás

Csók István, Vaszary János, Réti István – száz éve a Képzőművészeti Főiskolát három híres festőművész irányította, a rektori tisztséget pedig Lyka Károly kritikus és esztéta töltötte be. Voltak azonban, akik nem tudták megemészteni, hogy az intézményt a modern festészet uralja, és egyenesen Horthy Miklós kormányzóhoz fordultak.

Főméltóságodhoz fordulunk, hogy mentse meg a Képzőművészeti Főiskola ifjúságát a tanításnak azon egyoldalúságától, melyet az ott szerződtetett tanárok: Csók István, Vaszary János, Réti István — élükön a nem is művész Lyka Károly rektorral — képviselnek

– írta a Képzőművészeti Egyesület nevében Zala György, Gách István, Komáromi Kacz Endre és Bory Jenő. Arra kérték Horthyt, hogy

a Képzőművészeti Főiskola ügyében, melynek folyamatban levő reformja katasztrófába viszi a magyar ifjúság művészi nevelését, egyben a jövő nemzeti művészetünkre is nagy csapást mér, tiltó szavát kimondani kegyes legyen.

A hajbókolás azonban nem hozott eredményt, a kormányzó „egyszerűen alkotmányos útra irányította a művészeket”, ahogy Az Est szeptember 16-i számában fogalmazott. A panaszkodó levelet átadta Klebelsberg Kunó kultuszminiszternek, aki az Országos Képzőművészeti Tanácshoz fordult, arra kérve az ügyben illetékes szervet, hogy kérje meg a panaszosokat: írják meg konkrét kifogásaikat, és nyilatkoztassák azokról a megtámadott művészeket. A Pesti Napló szeptember 23-án azt írta: a Képzőművészeti Tanácsban Zaláékat leszavazták, és bírálták azt is, hogy az illetékes szerv helyett a kormányzóhoz fordultak, akitől végül mégis visszakerült hozzájuk az ügy.

Megsértett erkölcsi érzések

Az utca művészi erkölcsének védelméről a rendőrség gondoskodott – derült ki egy szeptember 6-i cikkből. Egy budapesti könyvkereskedő híres antik és modern szobrok reprodukcióit tette ki a kirakatába, néhány nappal később azonban megjelent az államrendőrség detektívje, és kérte a boltost: távolítsa el a kirakatból az alkotásokat, mert azok „sértik a járókelők erkölcsi érzéseit”.

A kifogásolt művek közt volt a milói Vénusz és Jean-Baptiste Carpeaux A tánc című domborműve.

Az utóbbi szobor, mint ismeretes, a párizsi Nagy Opera előcsarnokának legszebb dísze. Ott gyönyörködhetnek benne az emberek, akárcsak az örökszép Vénuszban a Louvre áhítatos látogatói. Nálunk erkölcsös detektívfőfelügyelők cenzúrázzák ki a kirakatból

– foglalta össze Az Est.

Kokain receptre

Budapesten is egyre jobban terjed a kokainfogyasztás, számolt be 1923. szeptember 16-án a lap, amely szerint

az utóbbi évek rettenetes izgalmai rontották le annyira az idegeket, hogy a szerencsétlenek százai nyúlnak a kábítószerhez.

Mint írták, különösen a prostituáltak és azok kitartottjai kedvelik a kábítószert, és egyes éjjeli mulatóhelyek látogatóit „egyenesen buzdítják a kokain és a morphium élvezésére”. A razziák ritkán voltak eredményesek, mert a kokaincsempészek rendkívül elővigyázatosak voltak, és nagyon kis csomagokban árulták, amit minden feltűnés nélkül át lehetett csempészni a határon.

A szerek terjedéséért a rendőrség szerint az orvosok is felelősek voltak, akiket lefizettek azért, hogy felírják a kokaint, a receptekkel pedig kávéházakban kereskedtek.

Hallgatási díj

Kábítószer-kereskedelem helyett csalással próbált pénzhez jutni Krausz Lajos. A 38 éves munkanélkülit szeptember 13-án szélhámossági ügy miatt tartóztatta le a rendőrség.

Egy héttel korábban egy ügyvéd három ügyfelének megbízásából tett feljelentést a rendőrségen, mert egy ismeretlen tettes milliós összegeket csalt ki tőlük. A panaszosok – két dúsgazdag magyar földbirtokos és egy magyar származású amerikai gazdag vállalkozó – egy ismeretlen férfitól kaptak levelet, aki azt közölte velük, hogy a feleségük megcsalta őket, és a gyerekeik nem tőlük származnak.

A leveleket Krausz írta Kulcsár István álnéven, és a férjeket találkozóra hívta azt ígérve, hogy bizonyítani fogja a levélben tett állításait. Ám külön levelet írt a feleségeknek is, akiktől szintén találkozót kért. Végül kiderült, hogy a férfi csupán hallgatási díjat kért, és a három feleségtől ezen a címen sikerült is több mint tízmillió koronát kicsalni. A férjek azonban elutasították a zsarolást, és a hatósághoz fordultak.

A rendőrök megállapították, hogy mindhárom levelet Krausz írta. A négygyermekes apa már számos hasonló bűncselekményt követett el anélkül, hogy az áldozatai rendőrséghez fordultak volna, ezekből az üzelmekből próbálta családját eltartani.

Elsikkasztott lepedők

Werner Józsefné negyven méregdrága lepedőt sikkasztott el. A varrónőt a legdrágább kézimunkákkal bízta meg a Magyar Hímző- és Fonalipari Rt., így hozzá kerültek a lepedők is, amelyeket egy nagyon előkelő család számára kellett volna hímeznie. Ám ő hetek elteltével sem jelentkezett, és lakásán sem találták meg, az viszont kiderült, hogy ápolónői állást keresett. Így jutottak el a nyomozók egy szanatóriumba, ahol Wernerné egy Dörgei nevű urat ápolt.

Csakhogy mire a rendőrök a szanatóriumba értek, Dörgei meghalt, azt viszont sikerült megtudni, hogy másnap temetik. Arra számítottak, hogy Wernerné is ott lesz a szertartáson. Ez így is történt, és a temetésen a nyomozó tapintatosan próbált érdeklődni, hogy ki volt az elhunyt ápolónője, mire a gyászolók rámutattak Wernernére. A nyomozó megvárta a temetés végét, majd őrizetbe vette Wernernét, aki abban a pillanatban abbahagyta a sírást, és nekitámadt a detektívnek.

Végül a varrónőt bevitték a rendőrkapitányságra, ahol beismerte, hogy elsikkasztotta a lepedőket, a zsákmány egy részét pedig – gyönyörűen hímezve – különféle orgazdáknál meg is találták.

Túszul ejtett aranyóra

Négy ismert zsoké 1923. szeptember 13-án, hajnalban – kissé illumináltan – az Erzsébet körúton megkérdezte egy bérautó sofőrjét, hogy mennyiért vinné ki őket egy hajnali kirándulásra a ma már Dunakeszihez tartozó Alagra. Az eleinte vonakodó sofőr 350 ezer koronáért kötélnek állt, és amikor már kelt fel a nap, az alagi lóversenytelephez értek. Ott hirtelen mind a négy zsoké kiugrott az autóból, és fizetés nélkül négy irányba elfutott. A sofőr azonban a leggyengébbnek látszó fiatalember után vetette magát, és nyakon csípte. Bár egy fillért sem talált nála, magához vette az aranyóráját, majd visszahajtott Budapestre és a rendőrségre ment.

A rendőrségen megindult az eljárás a zsokék előkerítésére és addig, amíg a különös kaland pénzbeli differenciái rendezve nem lesznek, a rendőrség az aranyórát vette őrizetbe

– írták az esetről.

Betoppant a „halott” marhakereskedő

Töméntelen névtelen levél fekszik a hatóságok előtt és megdöbbentő hihetetlen rágalmakat mesél sokszor ismert, sokszor ismeretlen nevű emberekről. A politikai rágalmazó névtelen levelek kora bizonyos mértékig már lejárt, mostanában inkább egyszerű rablógyilkossággal, csalással, sikkasztással, valutarejtegetéssel és csempészéssel vádolják embertársaikat névtelen levélírók

– írta Az Est 1923. szeptember 19-én. Egy ilyen névtelen levélben Regl János Hársfa utcai házmestert azzal jelentette fel egy „jóakaró”, hogy megölt egy marhakereskedőt, aki vidékről szokott feljárni hozzá, a holttestet pedig a pincében ásta el éjszaka. A levélíró azt állította: látta is, amikor a házmester a segítőjével feljött a pincéből feltűrt ingujjal, és a házmesterlakás konyhájában mosták meg „véres kezeiket”.

A nyomozók megállapították, hogy valóban járt Reglékhez egy gazdag vidéki marhakereskedő, de az utóbbi hetekben nem jelentkezett. Azt is kiderítették, hogy a házmester az egyik éjszaka valóban lement sógorával a pincébe, és meg is mosakodtak utána. Ebből arra következtettek, hogy lehet alapja a levélben foglaltaknak, így megjelentek a családnál, és megfeszített munkával a pincét is felásták. A marhakereskedő holtteste azonban nem került elő.

Ennek ellenére a házmester és felesége nehéz helyzetben voltak, amit kétségbeesett viselkedésük tovább súlyosbított, miközben vallatták őket. A legkritikusabb percben aztán váratlanul kinyílt az ajtó, és egy idősebb vidéki úr vidáman köszönve belépett a szobába. Reglék fellélegezhettek, a detektívek pedig alaposan meglepődtek, mert kiderült, hogy a joviális férfi a „meggyilkolt” marhakereskedő, aki épp a székesfehérvári vásárról érkezett.

A nyomozás ettől kezdve már arra irányult, hogy ki írta a névtelen rágalmazó levelet. Megállapították, hogy a háznak volt egy lakója, akinek nézeteltérése támadt a házmesterrel, és így akart bosszút állni. Kihasználta, hogy a házmester lement a pincébe megjavítani a villanyt éjszaka, és a piszkos munka után meg is mosakodott segítőtársával.

Morális alap

Egy érdekes válóperről is beszámoltak 1923. szeptember 22-én. A keresetet benyújtó nő azt írta: 24 éves férje, akihez két éve ment hozzá, eleinte a legszorgalmasabb emberek közé tartozott, de házasságkötésük után néhány hónappal otthagyta állását, és onnantól csak lóversennyel és kártyával foglalkozott.

Igaz ugyan, hogy semmi kifogásom nem lehet az ellen, hogy elhanyagolna engem. Minden áldott este pontban nyolc órakor odahaza van, az egész délelőttöt is családja körében tölti, ebéd után két órakor azonban eltávozik hazulról. A legnagyobb figyelmességgel van irányomban, nem fogy ki a kedveskedésekből. Bőségesen ellát mindennel, amire csak szükségem van, a háztartásunkat is a legkényelmesebben vezethetjük abból a pénzből, amit ő esténkint az asztalra letesz

– írta a nő. Hogy akkor mégis miért akart elválni?

Mert házaséletünknek morális alapja hiányzik. Ha valahol megfordulok és az iránt érdeklődnek, hogy mi a férjem foglalkozása, irulok, pirulok, nem tudom megmondani. Állandóan restelkednem kell amiatt, hogy a férjem foglalkozásnélküli egyén. Ezért nem akarok vele élni.

Nyitókép: Légifotó a Parlamentről és a Kossuth Lajos térről / Fortepan/ETH Zürich