Műsorújság
RTL Most

„Egy ellenségünk van, a közöny” – Ilyen egy nap a „Keresem a családom!” stábjával

Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy eltölthettem egy egész napot az ismert műsor hazai készítőivel. Azzal a stábbal, akik két éve keresik az elveszett családtagokat, akik eggyé válnak nap, mint a nap a szívszorító történetekkel, akik fáradtan és akár betegen is forgatnak. Milyen erő hajtja őket, honnan ez a szenvedély? Mi a titkuk? – ezekre a kérdésekre kerestem a válaszokat!

Úgy gondolom, nem kell bemutatnom az RTL Klub egyik legsikeresebb műsorát, sem azt, hogy a nézőket milyen mélyen megérintik az adott történetek. A „Keresem a családom!” eredetileg Hollandiából indult, és világszerte hatalmas sikert aratott, hiszen „hétköznapi” emberek mind a keresők, mind a megtaláltak, ezáltal mindenki közel érezheti magához őket. A hazai történeteket a műsorvezető, Kovalcsik Ildikó (Lilu), Máté Kriszta, a műsor producere, Hadas Kriszta főszerkesztő, Korn Anita felelős szerkesztő, és a mögöttük álló kutatóstáb kelti életre.

Reggel nyolckor csatlakoztam a „Keresem a családom!” stábjának egy falatnyi részéhez. Szabados Viktor, a műsor egyik szerkesztője, és Benke Ottó, az egyik operatőr már kezdetektől tagja a csapatnak. A forgatás legizgalmasabb részébe csöppentem bele, mesélik ugyanis, hogy a mai nap lesz az, mikor a „kereső” végre találkozhat az elveszett családtagjával.

 

 

A műsort néha érték olyan támadások, hogy az adott személyek csak eljátsszák az egészet, és minden meg van rendezve előre. Erről is kérdezem Viktort, aki azt meséli, hogy rettenetesen érzékeny része ez a forgatásnak, ugyanis a felvétel előtt nem találkoznak a felek, és csupán egyetlen egyszer tudják felvenni azt a pillanatot, mikor teljesül az álmuk.

„Nem lehet tévedni, ugyanis nincs rá lehetőség, hogy újra forgassuk. Nem kérhetjük meg őket, hogy éljék át megint a megrázó pillanatokat.”

Azon kívül, hogy a stáb mindent tökéletesen előkészít – „beállnak, bevilágítanak és mikrofonoznak” – többet nem tehetnek, minthogy hátralépnek és hagyják, hogy megtörténjen a csoda, hogy a két szereplő ismét egymásra találjon. A kamera csak forog, rögzít, nincs rendezés, megjátszás. A nézők azt kapják, ami ott élesben történik!

 

 

Miközben érdeklődve hallgatom a fiúk történeteit, már meg is érkezünk a „keresett félhez”. A kocsiban Ottó még készít egy-két vágóképet a szereplőnkről, minden alkalmat megragadva, hogy a néző képes legyen beleélni magát az adott helyzetbe és történetbe. Közben már indultunk is tovább a másik helyszínre, ahol Hadas Krisztáék vártak minket.

 

 

Miután túlestünk a bemutatkozáson – amit már nagyon vártam, hiszen most találkoztam először személyesen Krisztával – hamar kiderült, Hadas igencsak beteg, kötőhártya gyulladás kínozta, a nátháról már nem is beszélve.

„Úgy érzem magam, mint C-3PO a Csillagok háborújából, aki mindig elhagyott valamilyen alkatrészt magából. Mindjárt kiesik a szemem és a többi fontos szervem is…”

A kétévnyi közös munka meglátszik a csapaton, és szerintem nekik már fel sem tűnik, hogy sokszor féltő gondoskodással fordulnak egymás felé. Nem tudtam nem észrevenni például Lilu anyáskodó szeretetét, aki rögtön leszúrta Hadas Krisztát, amiért nem figyel oda magára.

„Kriszta, miért nem hoztál szemcseppet, jobban is vigyázhatnál magadra!” 

 

 

Apropó, műsorvezető! Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy Lilu miután felkonferálja az adott szöveget, és már nem forog a kamera, nincs más dolga, és akár haza is mehet, akkor az téved. Ő is pont ugyanúgy kiveszi a részét a feladatokból, mint a stáb többi tagja.

Lilunak nem egyszer lélekben is igen erősnek kell lennie, hiszen ő foglalkozik a legtöbbet a szereplőkkel, azokkal, akik éppen életük egyik legkatartikusabb élményüket készek átélni.

 

 

Egy-egy forgatás lebonyolításához rengeteg előszervezés szükséges – akár hónapokig tartó nyomozás, melyet Kéky Kira vezet, egyeztetés, telefonálás, terepszemle, és persze a civil szereplők lelkének ápolása. Nagyon nem egyszerű feladat mindent összefogniuk és átlátniuk. Hétköznapi emberek a keresők és megtaláltak is, nem szerepelni akarnak a tévében, hanem megtalálni valakit, aki nagyon hiányzik nekik. Nem lehet és nem is szabad őket instruálni, ezért az előkészítésnek nagyon profinak kell lennie. A külföldi forgatásoknál pedig ez hatványozottan jellemző – ha valahol gubanc van, akkor Grőger Dia gyártásvezetőnek több ezer kilométer távolságból is intézkednie kell, hiszen nincs idő és lehetőség csúszni a forgatással. A külföldi utak nem nyaralások vagy városnézések – kora reggeltől késő estig utazik és forgat a stáb, hogy aztán pár óra alvás után folytassa a munkát – a lehető legkevesebb napból „hozzák ki” a katartikus történeteket.

 

 

Közben már el is kezdődik a kipakolás, vagyis a forgatási helyszín felkészítése arra, hogy minden tökéletesen működjön a találkozáskor. Hamar feltűnt, hogy félszavakból is megértik egymást.

„Sokszor az is elég, hogy egymásra nézünk, és már tudjuk, mit szeretne a másik. Nem beszélve arról, hogy nincs megsértődés, vagy kiborulás, nagyon fegyelmezettnek kell lenni.”

Menetközben megakadt a szemem egy kedvesen mosolygós fiatalemberen. Ő Botházi Csabi, a csapat technikusa, - lelke – akinek minden egyes helyszínen ott kell lennie. Csabi a két év alatt több mint 100 ezer kilométert repült, és több mint 50 ezer kilométert tett meg szárazföldön.

 

 

Mikor adódott pár szabad perc, arról faggattam Krisztát, hogy volt-e már olyan, hogy megfeneklett egy nyomozás, vagy forgatás. Kiderült, számtalanszor adódott már olyan helyzet, mikor akadályba ütköztek, de addig mennek, amíg csak lehet.

„Az egyik alkalommal végre megtaláltuk azt az édesanyát, akit szinte már mindenhol kerestünk. Becsöngettünk hozzá, és mondtuk, a lánya keresi őt. Azt felelte, neki nincs ilyen gyermeke. Tudtuk, hogy igenis van, de ha ő nem akar, nem tud szembesülni a múltjával, mi nem erőltethetjük. Ott már nem lehet mit tenni…”

Egy történetet napokig forgat a stáb. Olyankor pedig semmi se számít, ha esik, ha fúj, a kameráknak forogniuk kell. Számomra ott derült ki például, hogy rengeteg felvételt kell készíteniük az operatőröknek, emellett a szereplőkkel több helyen is interjút készít a stáb, igyekszik megmutatni a kereső és keresett életét, személyiségét, hiszen ezáltal is közelebb kerülhetnek a nézők az adott sorshoz, történethez.

 

 

Hihetetlen gyorsan peregtek az események. Hadas telefonon tartja a kapcsolatot az egyik kutatóval, Rákosi Katával, aki szintén reggel óta úton van. Kata a négytagú családot, a keresőt, feleségét és gyermekeit szállítja a helyszínre.

„ Gyerekülések megvannak? Mindenki jól van? Hívj, ha már a közelben vagytok!”

A precíz és összehangolt csapatmunkának köszönhetően a mostani történet is a végpontjához érkezett, és már nem kellett sokat várni, hogy a „kereső” vágya teljesüljön. Technikailag készen álltunk a nagy eseményre, viszont lélekben egyáltalán nem lehet felkészülni erre.

Abban a pillanatban, mikor csak percek választottak el a nagy találkozástól, akkor kezdtem megérteni, mit is jelenthet a stábnak ez a műsor. Feszülten álltunk egymás mellett és vártunk, vártuk, hogy 25 év után egy család egyesüljön. Egyáltalán nem lehetett tudni, mi fog történni, hogy visszafogottan üdvözlik-e egymást a szereplők, vagy kiszakadnak belőlük az érzések, melyeket eddig elnyomtak magukban. Bármi megtörténhet!

Lopva körbenéztem, Ottó és Rácz Balázs, a másik operatőr minden egyes apró mozdulatot rögzített, miközben Csabi végig feszülten fülelt, hogy hangban is minden rendben legyen. Kriszta, Lilu, Viktor és Kata pedig lélegzet visszafojtva figyelte, hogyan alakul a szereplők sorsa.

 

 

Pár órával később a hazafelé vezető úton többször átbeszéltük Viktorral a látottakat. Úgy éreztem, muszáj róla beszélnem, mert olyan impulzusok értek, melyek teljesen letaglóztak. Azt hiszem megértettem, honnan jön a szenvedély, amely élteti a csapatot: a találkozások katartikus élménye a stáb „motorja”, ez hajtja őket.

Legnézettebb videók