Műsorújság
RTL Most

Hamupipőke – Egy ábrándos, és mégsem kiábrándító világ

Rég csábította a felnőtt szíveket ennyire a gyerekkor: hiába tűnik szirupos álomvilágnak Ella története, a romantika felszíne alatt rengeteg tanulság és csodaszép építő gondolat bújik meg.
Kép: Fórum Hungary

Egy kicsit még mindig szédülünk: a kavargó képek megállíthatatlanul suhognak a fejünkben. Kékes fények, aranylóan csillogó hintók, igéző szempárok, fájdalmas szívdobbanások, csodamesés ruhaköltemények – szimfóniák, melyek komolyan megszólalnak –, és a nagy káosz közepén a gyerekkor egyik klasszikus története köszön vissza nekünk. Mi pedig csendben sóhajtva valljuk be: erre már nagy szüksége volt a rohanó hétköznapokban megtépázott lelkünknek.

A Hamupipőke képeit nézve a rég elfeledett, és a felnőttkor hatalmas lábaitól megtiport gyerekkori ábrándok olyan erővel suhannak végig az emberen, hogy legszívesebben jó messzire szaladna a múltba, hogy egy percre újra kicsi lehessen. Érdekesen kifacsart honvágy ez, egy olyan időszakba, amikor még minden egy picivel tisztábbnak, egyszerűbbnek és kevésbé fájdalmasnak tűnt.

Kenneth Branagh feldolgozása nemcsak a vágyódások nagy feleszmélését hozta el a mozinézőknek, hanem egy részletgazdag, gyönyörű színekkel és látványvilággal játszódó tündérmesét is. A rendező finoman nyúlt a mindenki által jól ismert alapanyaghoz, és itt-ott nagyobb hangsúlyt adva a mellékszálaknak elérte, hogy a történetben rejlő lehetőségek kendőzetlenül a felszínre kerülhessenek.

Kép: Fórum Hungary

A sztori már nem lehet újdonság senkinek, hiszen nem egy romantikus vígjáték merített a klasszikus cselekményből. A boldog gyerekkort követő hányattatott sors, és az ezzel párhuzamosan képviselt sebezhetetlen belső értékek – a kedvesség és a bátorság – küzdelme jelenik meg Ella (Hamupipőke) életén keresztül. Vagdalkozhatnánk a tündérmesék bárgyú jellemzőivel, azonban – ahogy azt Cate Blanchett is elmondta egy interjújában – a Hamupipőke azok közé a történetek közé tartozik, amely nem hitegeti azzal a gyerekeket, hogy a happy ending mindenkinek adott, és erőfeszítés nélkül bármikor elérhetjük. A boldogság a legtöbbször fájdalmas harcok és küzdelmek eredménye lehet. Ez az üzenet pedig határozottan megjelenik a vásznon is.

A film leginkább magával ragadó pontja – a mesebeli történeten túl – a látvány. Lám, messze a blockbusterek és az akció/sci-fi őrületek robbantásaitól is találni olyan alkotásokat, melyektől konkrétan elakad az ember szava. A ruhák a legutolsó gombokig és ezüstös varrásokig kidolgozottak, a díszletek pedig saját magukat is lesokkolva érik el, hogy teljesen magába szippantson minket a táj, a ház vagy éppen a királyi palota előkelő dekadenciája. Ahogy az elhíresült jelenetben, amelyben Ella a hirtelen varázsolt estélyijében a herceg felé suhan a bálon… na, arra a ruhára még nem találtak ki szavakat.


A színek minden jelenetben határozottan lengik körül a főszereplő kékjét, miközben a természetes fények hangulatát keltve kifejezetten boldog snittek születtek. Rég láthattunk ennyire komoly odafigyeléssel és rajongással megálmodott filmes világot, ahol nem ragadtak meg a statívon pihenő totálok semmitmondó képeinél. Patrick Doyle zenei kompozíciói pedig szintén rengeteget tesznek hozzá a film atmoszférájához.

Mindezekkel sikeresen ágyaztak meg a szereplőknek, akik feltették a látvány adta i-re a pontot. Branagh ugyanis ugyanolyan patikamérlegen választotta ki színészeit, mint az előbb emlegetett képes gondolatokat. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a két húzónév – Cate Blanchett és Helena Bonham Carter – viszik el a hátukon a műsort, állítsuk meg magunkat. Ugyanis cseppet sem ez a helyzet.

Kép: Fórum Hungary

Az persze tény, hogy Bonham Carter a kissé szeleburdi – mondhatni flúgos – tündérkeresztanya szerepében a film humorának egyik legerősebb táptalaja. Sőt, azt is kár lenne tagadni, hogy Blanchett – gonosz mostohaként – félelmetesen ötvözi a szívtelen anya eszméjét a dámáknak kijáró gesztusokkal és testtartásokkal, ezzel adva igazi élt és félelmetes erőt a karakterének. A két ellenpontot hozzák el ketten egy szívszorító, ámde édes történetben.

A fő attrakció mégis a címadó hősnőnk és hercegének – igen, itt bizony nem olyan csenevész biodíszlet, mint az 1950-es évek meséjében – kiválasztásán állt vagy bukott. Szerencsére bukásról egy pillanatig sem kell beszélnünk: Lily James (Ella) és Richard Madden (Károly herceg) kettőse tagadhatatlan kémiával és önállóan is hívogató játékkal tették magukévá szerepeiket.

Kép: Fórum Hungary

Persze annak ellenére, hogy Károlyunk itt sokkal fontosabb szerepet játszik a cselekmény alakításában, a hangsúly még így is Hamupipőke hányattatásain és erkölcsi utazásain van – a cím után, ezen komolyan senki ne merjen meglepődni. Mégis, felszabadító élmény volt látni, ahogy a szerelmesek találkozása képes túllendülni a mesékben gyakran lebutítva jelentkező szerelem első látásra jellegzetességein. Két egyenrangú fél szerelme ez, akik annak ellenére, hogy különböző világokat képviselnek, végre értelmes alapot adnak a könnyednek tűnő kis érzelmi-táncuknak.

Minket beszippantott, de nem bánjuk. Sőt, kicsit hiányoljuk is azt a közel két órát, amelyben egy varázslatos kidolgozottságú álomban merülhettünk el, azt kívánva, hogy tovább is ott ragadhassunk.
 

Hamupipőke (Cinderella)

Színes, magyarul beszélő, amerikai családi film, 112 perc, 2015
Premier: március 19.
Besorolás: 6
Rendező: Kenneth Branagh
Szereplők: Lily James, Richard Madden, Cate Blanchett, Helena Bonham Carter, Hayley Atwell, Holliday Grainger, Sophie McShera

Legnézettebb videók