Műsorújság
RTL Most

Batman Superman ellen kritika – Két hős ennyire még nem tiporta földbe a lelkünket!

Mindenki veszettül várta, hogy vajon a DC mit képes kihozni a két nagyemberük összecsapásából, ráadásul úgy, hogy egy nagyon megosztó Afflecket ültettek a Batmobilba. Vajon a giga csihipuhiban van annyi, hogy lenyomja a Marvel eposzokat?
Kezdjük az elején: nem sokat vártunk ettől a filmtől, de azért annál jóval többre számítottunk, mint amit Zack Snyderék letettek az asztalra. Sokan – köztük mi is – hangoztatták, hogy Ben Affleck miatt bukta az egész, kaszálhatjuk, hiszen aki egyszer megbuktat egy szuperhős filmet (Daredevil), annak inkább ne adjanak újabb esélyeket (kivétel, ha az ember Ryan Reynolds).

Adtak. És jelentjük: Mr. Affleck teljesen korrekten hozza a megtört, a kiöregedés útján járó kommandós halálosztót, aki a sötétség országútján terjeszti az igazságot. Henry Cavill-ről pedig már a 2013-as Az acélember című hőseposzban kiderült, hogy nála polírozottabb Supermant nem is választhattak volna. Akkor meg mi a gond? Miért nem működik a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala? Mi történik itt?!



Nos, több ponton bukott el a történet. Pedig annyira jól indult, hogy az első negyedórában komolyan megvettek minket kilóra! Hans Zimmer epikus score-ja, és a látványosan összevágott kezdő képsorok kérdés nélkül helyeztek minket az elvárt hangulatba, hogy utána megjelenjen Bruce Wayne – a maga felnőtt valójában – és egy picit a kisemberek szempontjából mutassa be nekünk Kal-Elt. Ez az első 15-20 perc. Csapó!

Ezután pedig jött az átgondolatlan és elnyújtott őskáosz. Nem viccelünk, tényleg! Nem kell parázni, ez a film nem úgy elnyújtott, hogy egy Mátrix kaliberű dolog lesz belőle, ahol, ha 3 másodpercig nem figyelsz, akkor konkrétan el is felejtheted, hogy behozod a lemaradást: itt kimehetsz félórára is, kb. ugyanott tart majd a sztori, mint amikor felálltál a székből (megtörtént eset alapján merem ezt kijelenteni), és csak szenvedni fogsz, hogy egyszer vajon eljutunk-e valami érdemlegeshez.

Ugyebár, azzal illene nekiindulni egy kritikának, hogy miről szól maga a film. Nagyjából annyiban lehetne megtalálni a lényeget, hogy Batman berág Supermanre, mert a nagy erejével korlátlan hatalom párosul, ezt pediglen nemigen pártolja a sötét lovagunk. Eközben Mr. Kent pedig a terrorszintű és komolyan horrorisztikus módon bűnözőket büntető denevéremberre van berágva, lévén mindig van egy határ az igazságszolgáltatásban is.




Vagyis: ember kontra isten. Hol és miben rejlenek a korlátok? Kinek a pártjára állunk? Egyáltalán lehet választani? Ezeknek a kérdéseknek a Yoda-szintű magaslatokba emelt változataira keresgélik a választ az alkotók, egy a bökkenő: miközben minimálisan megpendítik Bruce Wayne gyermekkori traumáját és egyben későbbi mozgatórugóját, semmit sem tudunk meg róla.

Ugyanígy Superman is egy steril és megközelíthetetlen hős marad, annak ellenére is, hogy talán mostanra sikerült egy picivel érzelmesebb, kételyekkel küszködő oldalát is elővenni. A két nagy „ellenség” tehát kidolgozatlanul áll egymással szemben, mi pedig a vászont figyelve értetlenkedünk, hogy akkor most mégis hogyan eresztik egymásnak őket.



Talán a készítők se nagyon találták erre a megfelelő megoldást és pont emiatt sikerült a semmit majd három órán keresztül elhúzniuk. Mindezt úgy, hogy mindkét hős csupán a sarokban picsogva mutogat a másikra, hogy „goonnosz, josssz bácsi”. És eközben nem történik semmi, vagyis de: A pontból B pontba haladnak, keresnek dolgokat, nem tudjuk mit – mire kiderül, már senkit sem érdekel –, és közben vagy a csajukat mentegetik veszettül vagy pedig Alfréddal csepülik egymást. Itt jegyeznénk meg, hogy a mellékszereplők közül Jeremy Irons volt arra egyedül képes, hogy némi vigaszt nyújtson nekünk!

A Jesse Eisenberg-féle Lex Luthor, mint főgonosz inkább tűnik viccnek, mintsem igazi ellenségnek. Sőt, mi már egy nagyon durván elnagyolt Heath Ledger-től látott Joker karikatúrát láttunk benne, aki a „nagy elődöt” próbálja imitálni, nulla stílusérzékkel. Mellette Gal Gadot hasít még keresztül a színen, mint Csodanő. Ő is rendkívül jó választás lehetett volna, ha egy picivel több esélyt adnak neki a vásznon (viszont várjuk veszettül az önálló filmjét). Ámde nem így történt. Mi pedig hoppon maradtunk.



Tehát a mellékszereplők pillekönnyűek és kuszán vannak szétszórva a történetben, a főszereplők valódi képességeit annak ellenére mellőzik, hogy lényegében egy képregényfilmről beszélünk, amit látványorgazmussal megfejelve promóztak be a népeknek, megannyi nagy névvel, és szexi emberekkel.


Ehhez képest a filozofikus és semmitmondó bölcseletek, valamint az érdektelen karakter információk hálójába gabalyodunk, ahelyett, hogy a szereplők valódi motivációval és mozgatórugóival foglalkoznánk – kellő mennyiségű cselekménnyel megfejelve.


Még mindig nem értjük, hogyan lehetett ezt ennyire benézni.

És mindezt a megalapozatlan káoszt még képesek voltak megfejelni erőltetett cameókkal – majd meglátjátok –, és rengeteg olyan álomképpel és fantazmagóriával, melyekkel valószínűleg az volt a cél, hogy mélyüljenek a főhősök motivációi, azonban pont, hogy azt nem sikerült velük elérni. Csupán értetlenkedő tekinteteket.



Rég voltunk ennyire zaklatottak és dühösek egy film után, azonnal egy gyógyító Deadpool-maratonért kiáltottunk a kifelé szállingózó tömeg közepén! De lehet, hogy egy végtelen Marvel-délután tudná csak helyretenni a DC és Zack Snyder által földbe tiport lelkünket. Köszönjük! Már most rettegünk a Justice League-filmektől…

Képek: InterCom, Tumblr

Legnézettebb videók