Műsorújság
RTL Most

A szoba kritika – Őket a külvilág, minket az érzelmek szorítottak gúzsba

Oscar-díjra jelölt dráma, amely egy anya-fiú kapcsolat, valamint a valós és kreált világok folytonos harcán keresztül mutatja be, hogy a szabadság és a velejáró élet nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk.
Kép: Tumblr

Mit tennél, ha az egész világodat négy fal közé szorítanák, és mit sem tudnál a másik oldalról? Egyetlen emberrel osztanád meg a perceidet, a tárgyak lennének a barátaid, a tévében megjelenő képek pedig távoli kitalációk lennének csupán… Majd a szabadulást követően, a hirtelen oly tágasra nyílt univerzum maga alá terítene…

A szombat esténk könnyekkel és meggyötört szívekkel végződött. Ugyanis sikerült jegyet szereznünk A szoba (Room) premier előtti vetítésére, így a hétvégénk szentimentális havazásban sétálgatással és egy újabb – többszörösen – Oscar-díjra jelölt film „tesztelésével” telt. Persze ez nagyon visszafogottan, karót nyelten és cseppet sem érzelmesen hangzik, holott a majd két órás játékidő alatt egy leírhatatlan hullámvasúton vettünk részt.

Kép: Tumblr

Végig elhasznált rongy darabnak éreztük magunkat, amit egyre erősebben és szorosabban csavarnak, mígnem minden csepp érzelem ki nem folyik belőle. A végére pedig teljesen kimerültünk, mentálisan és érzelmileg egyaránt. Csak ültünk a teremben, és hiába szállingóztak ki mellőlünk szép lassan az emberek, csak néztünk ki a fejünkből. Felkavartan. Picit még mindig remegve. Elmosódott tusvonallal a szemünkön.
 
„Jól vagy?” – kérdeztük egymástól.
„Nem igazán…”

Lenny Abrahamson (Frank) alkotása tökéletes. Kritikában nem szokás ilyen szavakkal dobálózni, de a Brie Larson és Jacob Tremblay főszereplésével készített dráma egyszerűen megköveteli, hogy leírjam. A szoba egy hét éve fogságban tartott lány és öt éves kisfia életéről szól, akik egy fészerbe kényszerített, lecsupaszított életet élnek. Egy lezsugorított világban, amely egy ponton kiszakad, kiszabadulnak, azonban az életük így sem válhat azonnal normálissá… Hiszen ennyi idő után minden rezdülés, arc, történet vagy bármilyen újdonság letaglózó és félelmetes.

Kép: Tumblr

A film két nagyobb részre osztható fel: egy miniatűr élet a szoba falai között, majd a felfoghatatlanul gyorsan megnőtt, falakon kívüli élet.

Annyira sok inger, szemszög, és gondolat bujkál a képek és a dialogósuk között, hogy nehéz hirtelen megragadni, hogy melyikkel is kezdjük. Viszont annak ellenére, hogy rengeteg síkon mozog az elmesélés, minden egyes aspektus elegendő időt kap ahhoz, hogy a moziközönség azonosulhasson és felfoghasson.

Egyrészt ott van a legmeghatározóbb vonal, amely az egész film alatt a leginkább képes szíven találni minket: a gyermeki értelmezés. Egy pici ötéves elméje és apró világa, melyet az anyukája teremtett neki, hogy ne tűnjön olyan szűkösnek számára a fészer, amibe bezárták őket. Csak ők ketten léteznek itt – és a fogva tartójuk, öreg Nick –, minden más, ami a tévében van, nem létezik. A kutyák, a fák, a fű, a felhők mind-mind kitalációk. Ebben az édes tévelygésben pedig mi sem hatalmasabb annál, mint ami egyik faltól a másikig húzódik.

Ebben a részben ennek megfelelően rengeteg a közeli, az arcok, a kezek a főszereplők. A fények pedig visszafogottan kúsznak be csupán a látványba, ezzel is érzékeltetve a szűk közeget.




Jack mellett pedig ott van ez a fiatal lány, aki igyekszik ép ésszel biztonságot teremteni a gyermekének, miközben belül szinte már felőrli a tudat, hogy a valóságot nem oszthatja meg egyetlen lakótársával, hiszen nem fogná fel. Persze, egy ponton elérkezünk oda, hogy a valós és a teremtett világ összeütközik.

A hirtelen berobbanó külvilág pedig még nagyobb terhet dob a vállukra és a miénkre is. Hiszen a szabadság nem olyan egyszerűen elfogadható dolog. Még több inger, még több ember. És itt kúszik a képbe a hét év alatt „kint rekedt” rokonok – a nagyszülők – érzései is. És ahogyan kitágul a világ, úgy a kamerakép is nagyobb látószöggel mutatja a történéseket. A fények pedig vakítóak. Mintha mi is most szabadultunk volna.

Rengeteg szög, temérdek érzés. A rendező azonban pont így, pont az érzelmek állandó nyomásával éri el, hogy nézőként picit is felfoghassuk, hogy min is mennek keresztül a szereplők. Így téve egy picit minket is kifacsart porhüvelyekké.


Színészileg csak meghajolni lehet – kiemelten – a 9 éves Jacob Tremblay előtt, aki már most olyan profin állt hozzá a szerepéhez, mint idősebb kollégái. Kiérdemelte, hogy minden díjra jelöljék, amire csak lehetséges, pont emiatt is fájó pont, hogy az idei Oscar-jelöltek között nincs ott. Az édesanyját játszó Brie Larson viszont igen – sőt, egy Golden Globe-ot is begyűjtött, úgyhogy drukkolunk neki és a filmnek is!

Mindenképpen nézzétek meg! Ezt a filmet látni KELL (január 28-tól). Ámde egy jó tanács, első randira nem tanácsos választás.
 
 

Legnézettebb videók