Imádjuk a nyomozós sztorikat, pláne akkor, ha azt nem kevés humorral, gaggel és ügyesen lavírozó színészekkel pakolják meg. Vannak rendezők, akik arra születtek, hogy ilyen filmeket készítsenek: kérdés, hogy Shane Black is közéjük tartozik-e.

Rendes fickók kritika: A lehetetlen duóktól még mindig leesünk a székről?

Amikor a klasszikus értelemben vett rendőr történetekre gondolunk, akkor több mint valószínű, hogy egy konkrét páros ugrik be elsőre, és egy azóta már híressé és viccessé vált vezérmondat: a Halálos fegyver-filmek Riggs-Murtaugh kettőse és az „Öreg vagyok én már ehhez…”.

Az össze nem illő párosok általában jól működnek a nagy vásznon, hiszen a kettejük közötti ellentétek adják a cselekmény igazi magját és mozgatórúgóját. Ezért is szerettük Mel Gibsonék filmjeit. Shane Black pedig már többször is bizonyította íróként (például Halálos fegyver filmek) és rendezőként is (Durr, durr és csók), hogy jól és kellő mennyiségű humorérzékkel kezeli az ehhez hasonló projekteket. Sőt, kisebb kitérővel a szuperhősök világába, a döcögő Vasember szériába is életet tudott lehelni a harmadik rész levezénylésével.

Ezzel a rendezői és írói múlttal, valamint a lehetetlen duók szeretetével fogott neki a Rendes fickók forgatásának, melynek főszerepeire sikerült két szintén nagyon karakán és méltán híres embert találnia Ryan Gosling és Russel Crowe személyében.

Rendes fickók kritika: A lehetetlen duóktól még mindig leesünk a székről?
 


Azt már a film megnézése előtt tudtuk, hogy a forgatáson sokszor elszabadult a pokol, hiszen Goslingék mindennapos céljukként tűzték ki, hogy direkt elrontsák egymás jeleneteit, annyit poénkodtak. Ez a hangulatjelentés már egy jó alapot sejtetett, azonban ténylegesen végig is ülve a filmet, egy picivel árnyaltabb kép alakult ki fejünkben az újszerű nyomozó komédiáról.

A cselekményről nem igazán akarunk semmit sem elárulni. Elég, ha annyival képben vagytok, amennyit a Gibson-érában már nagyjából belénk vertek: eltűnt személy, nyomozás, szélsőségesen ellentétes páros és kellő mennyiségű hülyeség. Ez a Rendes fickók nagyjából. Azonban hiába hangzik ez vonzónak, és hiába pörögtünk rá már az előzetes megnézésekor a filmre, Black legújabb alkotása nem egészen olyan, mint amire számítottunk.

A „szomorú” valóság az, hogy az egész történetet egyetlen karakter lendíti tovább jelenetről jelenetre, mindenki más indokolatlan mellékszereplő csupán – mondjuk ezt úgy, hogy sírva röhögtünk a jelenetek 60%-án. Ez persze nem feltétlenül kell, hogy probléma legyen, hiszen ha a poénok, a dialógusok és a szereplők közötti dinamika ezzel az egy karakterrel érintkezve is jól működnek, és bírjuk az egy emberes őrületet, akkor nincs gond. Azonban Gosling karaktere – igen, róla beszéltünk eddig – nem elég arra, hogy a sztori jó ütemben, üres vágányok nélkül és kiegyensúlyozottan haladhasson.

Rendes fickók kritika: A lehetetlen duóktól még mindig leesünk a székről?
 


Egy hullámvasút az egész, melyek a csúcspontot Gosling túljátszott – és pont ezért is erős – jeleneteinél érik el, Crowe azonban a nagy öreg szerepében árnyékban marad. Az ő attribútumait nem dolgozták ki eléggé ahhoz, hogy maradandó élményt nyújthasson, így csak statiszta maradhatott a Gosling-showban. Pedig az ilyen nyomozó páros sztorikban éppen a két főszereplő együttes alakítása kellene, hogy sziporkázzon.

Ha rögtön két emberrel számolhat a rendező, akkor a poénok és maga a film ritmusa is kiegyensúlyozottabb lehet, hiszen mindketten más-más értékeket képviselve nevettetik meg a nézőket, nem kell egyetlen irányt a mozizókra erőltetni, helyette eltérő hangsúlyokkal roboghatnak végig a befejezésig. Az egy emberes humor a maga jeleneteiben sajnos túl sok is lehet. És az is lett a Rendes fickókban.

Pedig rengeteg olyan karakterrel találkozhattunk – Russell Crowe-n kívül is –, akik nagyobb kidolgozottsággal egyensúlyt és plusz színt vihettek volna a vászonra. Ilyen volt például Gosling lánya is (Angourie Rice), aki a Taxisofőr Jodie Fosterét felidézve igazi kis badass-ként ellensúlyozta édesapja töketlenségeit – az a gond csupán, hogy nem eléggé. A nagy ellenség harmatgyengesége is ugyanezen problémákkal küszködött…

Rendes fickók kritika: A lehetetlen duóktól még mindig leesünk a székről?
 


A Rendes fickók legnagyobb hibája tehát a kidolgozatlanság: Goslingon kívül mindegyik szereplőt ez az átok sújtotta. Sőt, magát a zenei aláfestést is sikerült ész nélkül sutba dobni, ami egy ’70-es években játszódó film esetében óriási baklövés. A buli hangulat még inkább felpezsdíthette volna a közönséget, ehelyett mindig abban a pillanatban vágták el a zenéket, amikor a székek takarásában megbújó talpak intenzíven megkezdték volna a boogie-zást. Az üresjáratok így még kongóbb foltjai maradtak, az egyébként karakánnak és vagánynak szánt történetnek.

Shane Black annak ellenére sem tudott egy pöpec filmet készíteni, hogy igazából minden adott lett volna hozzá: a rá jellemző eklektikus humor, a zseniális színészek, a poénos ellentétek… minden megvolt, a Rendes fickók mégis egy döcögő, inkább csak társaságban jól fogyasztható film maradt. Kár érte, mert az erősebb részeit nézve tényleg az év filmje lehetett volna!

Képek: Tumblr