„Megnéztem az Egy napot” – meséltem múlt héten a kollégáimnak az ebédlőben. „Húú, azt én is meg akarom nézni!” -  vágta rá egyből Móni. Móni kétgyermekes anyuka, aki nemrég jött vissza a gyesről és vetette bele magát a munka és a család közötti végeláthatatlan balanszírozásba. És nem ő volt az egyetlen „anyuka-cipőben” járó ismerősöm, akinek egyből felcsillant a szeme a film hallatán. Érdekes: valahogy a legújabb szuperhősös akció –vígjátékoktól egyikőjük sem jön ennyire lázba. De vajon miért akarja mindenki mozivásznon is végignézni az életét?

A film, amit minden anya látni akar - Egy nap kritika

Tényleg nem gondoltam volna, hogy a dolgozó, családanyák olyan izgalmas életet élnek, hogyha egy napjukat filmre viszik, abból egy izgalmas, elgondolkodtató, pörgő, majd kétórás mozi kerekedik.

Szilágyi Zsófi díjnyertes filmje (A filmkritikusok nemzetközi szövetsége, a FIPRESCI ítélte oda az alkotásnak a legjobbnak járó díjat Cannes-ban)  könyörtelenül őszintén, minden pátosz-és sallangmentesen mutatja be a nők, a mai modern családok, s legyünk őszinték, egy kicsit mindannyiunk életét, s a hűen ábrázolt rutinszerűség ellenére egy másodpercnyi unalom sincs benne.

Valószínűleg ebben rejlik a film ereje. Soha ilyen valósághűen nem mutatta még be magyar film a nagybetűs mókuskereket, azt, hogy hogyan telik egy a modern szentháromságnak - anya,  dolgozó nő, feleség, megfelelni akaró nő átlagos napja.

A sztori

A filmben Anna (Szamosi Zsófia) egy napját követhetjük végig. Anna és jogász férje, Szabolcs (Füredi Leó) három gyereket nevelnek egy budai, felújított nagypolgári lakásban. Értelmiségi, középosztálybeli család, akik a fizetésükből nehezen jönnek ki, a mosogató csöpög, a konyhafiókban elrejtett borítékban már az utolsó tízezres árválkodik. Egyetlen segítségük Anna anyósa (Vándor Éva), aki nemcsak anyagilag segíti őket, hanem délutánonként pesztrálja a gyereket, és próbálja a maga szerény módján, nem túlságosan beleszólva, de azért utalgatva, segíteni Annáék kaotikus életét és megjavíttatni a csöpögő csappal együtt fia és felesége félrecsúszni látszó házasságát is.

A film, amit minden anya látni akar - Egy nap kritika
 

 

Reggel indul a 24 óra meséje: felkelés, ruhaválasztás, reggeli, fogmosás. Aztán jön a színtiszta logisztika, ki, hova, mikor megy, kit visz hova, kit hoz el. Feszes a tempó, a nap minden perce be van osztva.

A három különböző életkorú lurkó fel is adja a leckét. A legidősebb fiú, Simon mindent elhagy és mindent elfelejt, a középső, Sári igazi cserfes, eleven kislány, a legkisebb Márkóval ugyan még nem  kell veszekedni, hogy pakolja össze a cuccát, ő csak belázasodik.

A film, amit minden anya látni akar - Egy nap kritika
 


 

Az iskola, óvoda, bölcsőde-kör után rohanás a munkahelyre. Anna egy nyelviskolában tanít, és az anyagi nyomás miatt mindent bevállal, még az estéket és a hétvégéket is, hogy egy kis plusz pénzhez jussanak. Majd „megoldja”. A délutáni műszak még keményebb, különórák tömkelege, folyamatos harc az idővel és az ideges autósokkal – a rutinrohanás közben aztán kibontakozik az igazi dráma: Anna egész nap próbálja elérni a férjét, aki a legjobb úton halad afelé, hogy megcsalja a feleségét.

Dráma a rutinban

Az Egy nap alatt bemutatott monotonitást megfoghatatlan feszültség szövi át, valami idegőrlő érzés, ami összeszorítja a torkunkat. A film egyszerre mutatja be a mókuskerék könyörtelen részleteit, és az anyaság gyönyörű, semmihez sem hasonlítható pillanatait. Miközben végig nézzük, ahogy hősnőnk kismotorral, tömegközlekedéssel, autóval egyik helyről a másikra rohan, a szemünk előtt törik össze egy ember és bontakozik ki egy párkapcsolati válság. Anna tehetetlen, bár tudja, mi fog történni, nem tudja megakadályozni, mert ő nem állhat meg, nem pihenhet, nem mondhatja azt, hogy ma nincs kedvem. Mert az élet és a percek könyörtelenül folynak tovább, neki pedig dolga van.

A film, amit minden anya látni akar - Egy nap kritika
 

 

A torokszorító érzés a film után sem enged. Nincs katarzis és nincsenek nagy megfejtések. Látni, hogy hol csúszott félre az, de hogy hogy lehetett volna megakadályozni, vagy hol volt az a pont, ahol még más irányt vehetett volna a történet, nehéz megmondani. Ha közhelyes akarnék lenni, azt mondanám, a sok „Be vagy már pakolva?” és „Ne dobolj az asztalon!” között valahol elveszett a lényeg. De ehhez a filmhez nem illenek a közhelyek. Valami bizonyosan nem jól működik ebben a világban, de hogyanokra és a miértekre nem kapunk választ.

 

Fotók: Vertigo Média