Őrjöngött a főnök, hogy mi ez a színes baromság?! – nem akármilyen kiállítás Budapesten

Május 9-én, csütörtökön este 7-kor rendezik a Marczibányi Téri Művelődési Központban a már hagyományosnak mondható Falra fel! plakátaukciót, a Plakátfiú és a Múzeum Antikvárium közös árverését. Az alkalmazott grafika, a plakátművészet legismertebb hazai és külföldi képviselőinek munkáit felvonultató 11. Falra fel! különlegessége, hogy egy hiánypótló kamarakiállítás is kapcsolódik hozzá.

Április 25-én nyílt meg és május 19-ig látható ugyanis a Marczibányi Téri Művelődési Központban, a nagy színházterem előterében A velünk élő Pop Art című tárlat, ami a ‚60-as, ’70-es években átütő erővel megjelent, pop-artos, színes-szagos plakátokból mutat be egy igazán vibráló válogatást.

A kiállítás legfőbb érdeme, hogy párhuzamot von a világhírű nyugati pop-art alkotók világával, megmutatva, hogy amit a vasfüggönyön túl Andy Warhol vagy Roy Lichtenstein munkássága jelentett, annak idehaza, a gulyáskommunizmus pörköltszagú világában is voltak jeles képviselői.

A kádári konszolidáció nyomasztó évei után egyszer csak kivirágzó utcák pop-artos alkotásain hasonlóan tehetséges művészek dolgoztak itthon is, többen alkalmazott reklámgrafikusként: Bakos István, Kemény György, Görög Lajos, Máté András, Molnár Kálmán, Darvas Árpád – csak hogy néhányat említsünk közülük. 

Két grafikus legenda

A kiállításmegnyitónak két díszvendége volt, és nem is akárkik: Bakos István és Kemény György grafikusok, akik a műfaj úttörőiként honosították meg itthon a plakátművészetben a pop-artos vonalat (a megnyitón készült képeinket a cikk tetején lévő galériában lehet végiglapozni). 

Hála a két neves képzőművésznek, a megnyitó nagyon gyorsan izgalmas sztorizgatásba ment át, a jelenlévők bepillantást nyerhettek a késő hatvanas, kora hetvenes évek kultúrpolitikájának színfalai mögé.

Bakos István onnan indított, hogy a hazai művészeti oktatásban Picasso és Matisse után szinte minden megállt:

Mintha az európai festészetnek vége lett volna. Az amerikai művészet mintha nem is létezne. Így élt a mi mindent tudó poros álmatag művészeti világunk.

Felelevenítette, hogy a hatvanas évek elején lehetett először nyugatra utazni. „Akit érdekelt a másfajta festészet, elindulhatott. Kemény Gyuri Párizsba, én pedig Londonba indultam. Három hónapig voltam Londonban, múzeumokba és galériákba jártam. Elképesztő információ zuhant rám, szinte szédültem.”

Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Tom Wesselmann, Robert Indiana – sorolta Bakos a nagy amerikai popartos neveket, akik nagy hatással lettek Magyarországon is, elsősorban néhány plakáttervező grafikusnak köszönhetően. „Mázlink volt, mert nem festőként, hanem plakátgrafikusként dolgoztunk. A mi feladatunk az volt, hogy a cégek el tudják adni kereskedelmi portékáikat plakátjaink segítségével. Munkáinknak színesnek és meghökkentőnek kellett lenni, hogy a vásárlóink odafigyeljenek. Abban a ‚60-as ’70-es években mit láthatott valaki a nyugati világból? Szinte semmit. Ezért bombaként hatottak a mi plakátjaink. Mi tudtuk, hogy mit jelent Nyugaton a pop-art, megtanultuk és használni kezdtük. Színesebb lett, érdekesebb lett, izgalmasabb lett, kiugrott valami érdekesség a mi siralmas, unalmas, szürke világunkból.”

Felvetődött a kérdés, hogyan jelenhettek meg ezek a plakátok. Ennél nagyobb közönséget, mint az utca, nem lehetett akkoriban elképzeli, mégis lehetett új dolgokkal kísérletezni. „A pop-art mindkettőnket nagyon megfogott, miután Nyugaton voltunk és láttuk, hogy a festészet hogyan változott meg Európában és Amerikában, hogy ott mit jelentett, és próbáltunk mi kicsit váltani. A magyar festészetben azonban ezek tiltott trendek voltak akkor, de plakátoknál ez nem volt így. Azt gondolom, hogy talán nekünk azért engedték, mert a plakátok annyira színesek és különlegesek voltak, hogy ezzel azt üzenhették, hogy a világunk itt a kommunizmusban milyen klassz hely, milyen színes” – magyarázta Bakos István.

A kiállításmegnyitó exkluzív pillanata volt, hogy külön állványra függesztve bemutatták Bakos István két első pop-artos plakáttervét („Hogy célját elérje, lottózzon!” és „Tipp-tipp hurrá!” totó-lottó hirdetések), amikből aztán nem lett hirdetés. 

„Ez a két plakát volt az első úgynevezett pop-art munkám, amit a főiskolán készítettem amikor még nem is volt diplomám. A Lenin körúton, a Derkovits galériában ki is lettek állítva, még a tévében is benne volt, érdekes módon a totó-lottó cégnek mégse tetszett annyira, hogy megrendelték volna” – emlékezett vissza

Visszatérve arra, hogy milyen körülmények között jelent meg a plakátművészet révén Magyarországon a pop-art, Bakos azt hangsúlyozta, hogy nekik engedték, miközben a fősodratú festészetben tiltották. „Tessék körülnézni, hogy abban az időben hogyan kellett festeni. A művészetükből élő festőknek megmondták, hogy milyen képeket kell festeni: tájakat, de portrét nem. Csendéletet lehet, annak minden faja jöhetett, lehetett kicsit modernebb is, Matisse-féle stíl talán belefért, de azért nagyon picassós ne legyen. Ezeket lehetett eladni az országban, vidéken, a Képcsarnok vállalat műtermeiben.”

Én soha nem voltam képcsarnoki festő 

– szögezte le ezzel kapcsolatban Kemény György. „Nekem a pop-időszak 1968-ban, a Fészek Klubban kezdődött, ahol festményekből, szobrokból volt kiállításom. Most marha nagy ugrás, amit mondok, ezek évtizedekig csipkerózsika álmukat aludták, és most az utóbbi években a Ludwig Múzeumban, a Nemzeti Galériában és nemrég egy nagy amerikai kortárs múzeumban láthatóak ismét – ötvenhét év után.”

Kemény György 1963-ban indult először külföldre, Párizsba. 

Azt az élményt állati nehéz megértetni a későbbi nemzedékkel, hogy milyen volt kilépni ebből a betonszürke, unalmas, szomorú világból, ahol a szürkén kívül semmi más szín nem volt, se a házakon, se az embereken

– mondta, majd hozzátette: „Bécsben meg álltam a pályaudvar épülete előtt és mit láttam? Nyüzsgő utcák, neonok, fények, vidámság, fiatal csajok randira mennek saját kocsival. Úgy kiborultam, mondom, hol a kommunista párt? Belépek!”

Persze nem lépett be, hanem továbbment Párizsba, ahol élmény élményre halmozódott. Párizs fantasztikus volt, tényleg az volt a csúcsa a világ művészetének, elevenítette fel Kemény György. „Akkor volt a fiatalok biennáléja, a pop-art ott jelent meg, például Christo, aki később csomagolóművészként lett híres, első motorbiciklijét ott csomagolta be. Én ott megőrültem.”

Az amerikai pop-art amúgy Párizsban sem volt nagyon jelen, ugyanis a franciáknál volt egy visszafogott Amerika-ellenesség. „Egyetlen egy galériában voltak amerikai művészek. Két kiállítás között mentem be, és az egyik raktárajtó nyitva volt, és azon keresztül lesve láttam először Lichtenstein, Wesselmann, Indiana képeket. Színek, aktok, minden, totálkár lettem, pozitív értelemben persze” – mondta nevetve Kemény, aki saját bevallása szerint más emberként jött haza. 

Presser Pici és a KISZ-főnök a piszoárnál

Nem azonnal, de egy-két év múlva, 1966-1967-ben elkezdett pop-art képeket festeni és plakátokat, filmplakátokat, színházplakátokat, kiállítási plakátokat készíteni. És hát, mindegyikkel gond volt. Ott volt például az Esernyő öltöztet ruhaipari reklámplakát. „A propagandista hölgy azt mondta, hogy nem tudja mit szóljon ehhez, mert a főnöke egy hosszú féléves tanfolyamon van Moszkvában. Mondtam: nagyon jó! Maga kinyomtatja, kitesszük az utcára, és amikor hazajön a főnök, boldog lesz, hogy tele lesz az utca. Aztán hazajött a főnök, és kirúgta a propagandistát.”

Nem plakát ugyan, de remek példa a Bumm című LGT lemez borítója. „Amikor azt csináltam, nem volt egyszerű elfogadtatni. A lemezcég főnöke nyafogott, hogy mik ezek a kakofonikus színek, ez nem a mi világunk, nem a szocializmust tükrözi.” Kiválónak nevezte ugyan, hogy teljesen olyan, mint az amerikai lemeztasakok, versenyre kel velük, de nem engedélyezi. „Akkor (1973-ban – a szerk.) volt Berlinben a VIT, a Világ Ifjúsági Találkozó, a világ kommunista fiataljainak dzsemborija, amin fellépett az LGT is. A KISZ első titkár (Maróthy László – a szerk.) együtt pisilt az egyik wc-ben Presserrel, és mondja neki, hogy jól játszatok este Pici, legyetek nagyon jók. Mire mondja a Pici, hogy jaj, fáj a torkom, rekedt vagyok, a Lauxnak fáj a keze, nem leszünk jók. Meg aztán, rosszkedvűek is vagyunk, mert az igazgató nem fogadta el a lemezborítót. Erre a KISZ első titkár: Hogy mit nem fogadott el? A lemeztasakot. El lesz fogadva, csak játszatok jól este. A szocialista diktatúrában az ilyen kis ajtók működtek: együtt kellett pisilni a főnökkel és panaszkodni.”

Egy harmadik példával is szemléltette a korszak működési mechanizmusait Kemény György: „Zalatnay Cininek készülőben volt egy kislemeze, A kert, 1975-ben. Megrajzoltam a gyönyörű zöld kertet Cini köré. Jött a Hungaroton igazgatója (Bors Jenő – a szerk.), és kicsit raccsolva mondja: Mondjátok meg nekhem, mik tehemnek egy kehtben. Mondtuk, hogy tök, meg rózsa, meg alma, meg eper. Mire a válasz: És a mahihuána? Nem engedélyezem! És nem is lett belőle borító. Ilyenen is múlt.”

Pop-artos filmplakátok özöne

A Moképnél viszont nagyon sok plakátjuk volt, a filmforgalmazónál nagyon támogató volt a közeg, a pop-art ott csillogott igazán, bátran jöhetett a színes, nyugatias, amerikai stílus. „Volt azonban egy elnök asszony a plakátzsűriben, akit a pártközpont küldött, azzal voltak idiotikus konfliktusok. Tőle mindenki félt, de én nem tudom mi volt, ha bepipultam, akkor nem érdekelt” – mesélte Kemény. A plakátzsűri volt, ami minden kereskedelmi művészeti alkotásról döntött, hogy művészetileg és politikailag megfelel-e: mozifilm, színház, reklám, gyufacímke stb. „És ebbe a munkába beleszólt a földművelésügyi államtitkár hölgy. Hogy a Nyugatról behozott flippergépeken imperialista jelenetek meg színek vannak, meg majdnem meztelen nők. És ezt le kell cserélni szocialistára. Nekem a lila vér az agyamba fölment, mondtam: figyeljen Erzsike, jobb nekünk, ha ez a golyó traktorossal, meg kohásszal futkos? Ráadásul ez egy olyan technika, olyan festék, amilyet mi nem tudunk, ez egy amerikai titok. nem lehet temperával helyettesíteni. Na és látott már Erzsike ilyen flippertermet? Menjünk le ide a sarokra, van itt egy. Mondja erre, hogy na, azt már nem. Akkor rendeljük ide a földművelésügyi miniszter elvtársat, és neki is elmondom ugyanezt, vagy kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy szakszerűtlen vélemény. Utána soha többé nem szólt, hogy cseréljünk le valamit.”

A beszélgetésnek ezen a pontján jött a kérdés, hogy mennyi pénzt kaptak egy plakátért és egy évben hány plakátot csináltak:

Bakos: Ha jól emlékszem háromezer forint volt a maximum. Ha politikai volt a plakát akkor ötezer.

Kemény: Hosszú évtizedekig háromezer forint volt a honor egy plakátért. És havonta legfeljebb egy plakátra jött megbízás. És volt azért verseny is, nem mindig azt a tervet fogadták el, amit te készítettél.

Bakos: Viszont abban az időben egy jobb pozícióban lévő dolgozó max 1200 forintot keresett havonta. Ehhez képest nem volt rossz pénz, amit egy plakátért lehetett kapni.

Kemény: De nem minden plakátért adtak háromezret. Mérlegelték, többek között politikai szempontból is. Mondta is a zsűri gyakran, hogy ez most nem annyira jól sikerült, ez csak 2650 forint lesz. Ilyen pitiáner volt az egész szocializmus. Akik fönt voltak, azok luxuskocsikkal jártak, meg luxuséttermekben vacsoráztak, lent meg ilyeneken ment a kicsinyeskedő huzavona, hogy 2760 vagy 2640 forintot adjanak egy művésznek a plakáttervére.

A kiállítás egyik gyöngyszeme Kemény István tigrises reklámplakátja, amit a Biopon mosópor számára tervezett 1970-ben, és amit egyöntetűen a korszak egyik, ha nem a legjobb reklámplakátjának tartanak (a fenti képre kattintva a kiállítás más plakátjainak társaságában külön is megnézhető). Hogy miképp hagyták jóvá ezt a tervét, csak sokkal később tudta meg. „Azt gondoltam, hogy simán átment a zsűrin, de évek múlva derült ki, hogy nem így volt.” A Magyar Hirdetőben, ahol a plakátokat zsűrizték, ügynökök is dolgoztak, akik a megrendelőkkel voltak kapcsolatban, vitték nekik a plakátokat, mutogatták. Az az ügynök, aki elvitte a megrendelőhöz a Biopont, mesélte évekkel később Keménynek, hogy 

őrjöngött a főnök, hogy mi ez a színes baromság?! Mindjárt összetépi. 

„Mert nem volt szokás. Nyamvadtnak, meg színtelennek meg jelentéktelennek kellett lenni, az volt a kötelező azokban az időkben. Szóval a főnök teljesen kiborult. Erre a felkészült mahíros srác fogta magát, kinyitotta a Graphis Annualt, ami Svájcban jelent meg és a világ legjobb grafikáit mutatta be. Ebben a lapban rang volt megjelenni, és ott volt benne a Biopon terve. Mondta a főnöknek, hogy Japántól, Amerikáig mindenki látja és tudja, hogy ez egy remek plakátterv. Mire ő: Tényleg? Hát akkor jó.”

Bakos István végezetül arról beszélt, hogy miképp zárult le a pop-artos korszaka, miért hagyta abba ezeknek a plakátoknak a készítését: „Nagyon szerettem és boldogan csináltam ezeket a pop art jellegű, színes plakátokat, de egy idő után észrevettem, hogy sokan kezdtek követni, sokan csinálták utánunk ezeket, és amúgy sokszor nagyon gyengén is. Arra gondoltam, hogy a fene egye meg, hát engednek bennünket, olyan jó ez a mi kommunista világunk? Ilyen színesek vagyunk mi? Akkor azt mondtam, hogy váltok, nem akarok ilyen lenni, inkább visszalépek, és arról beszélek, hogy a mi világunk valójában milyen szürke, unalmas, ócska hely. 

Az újabb plakátjaim már lehetőleg színben nagyon visszafogott, absztrakt, szürrealista festmény jellegűek voltak. Hogy arról szóljanak, hogy a mi világunk igazából ilyen. Nem akartam többé színes lenni. 

Ez is érdekelheti:

A Borsodi Warhol rejtélye: felbecsülhetetlen értékű kincs került elő egy lebontásra ítélt nyaraló tetőteréből 

„Hiába volt hatalmas tehetség, akit akár külföldön is elismertek volna, lehet, hogy soha nem tudjuk meg, ki volt ő.” Egyedi, kézzel festett plakátsorozat került elő egy borsodi nyaralóház bontásakor. Az 1970-es években bemutatott filmekhez készült, különleges stílusú festményeket a tetőszerkezet szigeteléséhez használták fel.