Epres Attila: Olyan viszolyogtató, ami ma Magyarországon van, hogy ebben jó érzéssel nem lehet részt venni

A tornatanárt fogja játszani az Oscar-díjas Még egy kört mindenkinekszínpadi változatában. Négy kapuzárási pániktól sújtott, dán tanáremberről szól a történet, akik úgy döntenek, inkább a folyamatos, reggel-délben-este szalonspicc, mint a teljes kiégés. Vannak tapasztalatai e téren?

Nem vagyok gyakorló ivó. Persze próbálkoztam vele, még pályakezdő koromban, vidéken, de elég gyorsan rájöttem, hogy ez nekem nem pálya. 

A küzdés hevében, vagy elkeseredésemben próbálkoztam az itallal, de nem ment, már csak azért sem, mert mindig sportoltam valamit, és a reggeli edzéseken kegyetlenül megbosszulta magát, ha előző éjszaka ittam. 

Július 21-én mutatjuk be a darabot, most délelőtt is próbáltunk, ránk is szólt ma a rendező, Paczolay Béla hogy lassan a testtel, ez még csak az első ivási próbálkozása ezeknek a férfiaknak, egyelőre még nem ér berúgni. Vagyis azt játszani, hogy berúgtunk. Ez még csak a szalonspicc, az az állapot, amikor még minden jobbnak tűnik, amikor az ital feldob, jókedvet csinál, amikor nem tántorogsz, nem esel depresszióba. Ez egy nagyon csábító állapot. Persze aztán átfordul minden és arról kezd szólni a darab, hogy hogyan borulnak meg ezek az alakok.

Ismerős érzés a kapuzárási pánik? Volt benne része?

Elmaradt, kiütötte a betegség. Lehet, hogy éppen ez következett volna, de nyolc évvel ezelőtt rákbetegséget állapítottak meg nálam és ez mindent felülírt. Egészen más szempontok léptek be az életembe, nem volt időm a kapuzárással foglalkozni. A túlélés volt a cél. És hogy visszanyerjem valamilyen módon az erőnlétemet.

A dán tanároknak az ivászat hozza meg a felszabadulást, legalábbis egy pontig, önnek – mint nyilatkozta – a pandémia jelentett megkönnyebbülést. A nyilatkozataiból úgy tűnt, valójában élvezte, hogy leállt az élet…

Azért kiderült, nem voltam ezzel egyedül. Utólag többektől is hallottam, hogy a korlátozások elmúltával sem álltak vissza a mókuskerékbe. Velem is ez történt, egyszer csak rájöttem, nem kell expressz módon művelni mindent. 

Egy szerb határőrtől kaptam az expressz nevet, azóta is ezen derül a feleségem. Motorral voltam, a kocsisort kikerülve hajtottam előre, mire az őr, miután köszönés nélkül kikapta a kezemből az útlevelet, csak annyit mondott: Expressz Attila? 

Egyszer vettem a barátomnak egy szokatlanul kis teljesítményű motort, egy szép kis choppert, és elmentem vele 90-nel Kanizsára. Jó volt lelassítani. Ez az érzés fogott el a pandémia alatt. Korábban soha nem motoroztam 90-nel.

Mi volt a megszokott sebessége?

17 éves korom óta motorozom, a nyélgázhoz szoktam. Most már nem húzom csutkáig a gázt, nem mindig. 

Mennyi volt a maximum?

A teteje 310 volt, de sokszor mentem 250-270-vel. Volt, hogy megbüntettek gyorshajtásért. Aztán visszavettem 130-ra. 90-nél a vonat is leelőzött, integettek az emberek az ablakból, láttam arcokat a falvakon áthaladva. Ez teljesen új volt. Azóta is igyekszem betartani, hogy ne vállaljam túl magam.

A kajakozás fontos szerepet játszik az életében. A rák miatt döntött úgy, hogy több kajak, kevesebb színház?

Mindig is vízi ember voltam, de rendes sporthajóban korábban nem ültem. Amikor látták, hogy lejárok az Újpesti-öbölbe rehabilitálódni, egyszer csak valaki megkérdezte, hogy mit keresek abban a teknőben, amiben eveztem, miért nem ülök át egy rendes hajóba. És akkor szép lassan beszippantott az Angyalföldi Vízisport Egyesület. Nem akarom, hogy felfalja az életemet valamilyen eltúlzott, kései hivatástudat. Úgy érzem, szakmailag is jobb vagyok, ha jó erőben és mentálisan is jó állapotban lépek színpadra. 

Nem vagyok színházlakó, de nem is voltam az a típus korábban sem, aki szétpakol az öltözőben és soha nem megy haza. Végül aztán két éve úgy döntöttem, hogy nem vállalok új évadot az Örkény Színházban, és ez a szabadságérzés szép lassan minden színpadon elmondott mondatomba beleköltözött. Valamiféle egészséges lazaság. Pontosan tudom, mennyire másként játszom azokat a szerepeimet, amiket sok éve játszom. A Tótékban, az Anyám tyúkjában és az Édes Annában továbbra is szerepelek az Örkényben.

Én akkor hagytam abba a kajakozást, réges-régen, amikor egy borús őszi napon az Árpád híd közelében beborultam a Dunába. Voltak veszélyes borulásai?

Megszámoltam: 44-et borultam, ebből olyan 5-6 volt veszélyesebb helyen. De nem számít, balatoni gyerek vagyok, a vízparton nőttem fel az öcsémmel, jó sokszor estem be vitorlásról viharban is. 

Persze, amikor jó nagy viharban a Duna közepén beborulsz, azért abban van rizikó. A víz 5 fokos, a part messze van, kell tempózni egy kicsit. Mondta is az edzőm, hogy ki nem mész egyedül, amikor árad a Duna! Azóta, ha nagyon hideg van, már nem kerülöm meg a „margithajót”. Ez a Margitszigetet és a Hajógyárit jelenti.

Elsőre felvették a színművészetire, de a végén mégis elbizonytalanodott, majdnem főállású kaszkadőr lett. Bodrogi Gyula beszélte le erről. Mik voltak a tapasztalt kolléga érvei?

Sajnos elsőre felvettek, 18 évesen. Túl korai volt. Kisgyerekként elhoztak a szüleim Budapestre, de csak halvány emlékeim maradtak erről, úgyhogy amikor feljöttem felvételizni, az olyan volt, mintha először járnék Pesten. A diplomaosztó környékén annyira nem találtam a helyem, annyira meg voltam ijedve, hogy azt gondoltam, nem is akarok színész lenni. Sok rosszat láttam, amire nem voltam felkészülve. 

Úgy gondoltam, nekem nem éri meg boldogtalannak lenni, viszont volt tehetségem lovagláshoz, motorozáshoz, verekedéshez, víváshoz, úgyhogy elkezdtem Oroszlán, vagyis Pintér Tamás kaszkadőrképzésére járni. Valahol itt tartottam lélekben, amikor Bodrogi Gyula meghívott egy vendégszerepre a Vidám Színpadra.  

Aztán az egyik főpróba után az orrom alá dugott egy évados szerződést. És akkor maradtam egy évet. Amikor elmentem, Bodrogi Gyuszi bácsi azt mondta: most megmondom, hogy nem jól döntesz, soha nem lesz belőled más, mint táncoskomikus. Aztán mégsem így lett.

Kinek az osztályába járt a főiskolán?

Szinetár Miklóséba. Sokat köszönhetek neki. A világszemléletet, amit adott és azt a felkészítést, hogy hogyan lehet túlélni ezt az érdekesen és bonyolult módon bántalmazó szakmát. A keserűséget, kudarcot, szakszerűtlenséget, az érdekszövetségeket, a méltatlan dolgokat, ami minden jó mellett a szakmánk sajátja. Jól kell csinálni, hogy az ember ne ebben fáradjon el.

A kaszkadőrségben meddig jutott?

Azért nem kell olyan nagy dolgokra gondolni. Voltak verekedős jeleneteim, kis kaszkadőrsegédként magyar és amerikai filmeket is megjártam. Híres kaszkadőrjelenetem volt, hogy a Linda-sorozatban Görbe Nórával verekszem a hajdani Filmmúzeum előtt, ami ma a Belvárosi Színház. Jegyüzér voltam, akit a Linda lekaratézott. A Nyolc évszak című sorozatban egy autocross kocsiban voltam látható, a Lionheart című amerikai filmben pedig lóról estem lassú vágtában. Ezek nem színészi, hanem kaszkadőrmunkák voltak, a Lindában is az volt az elvárás, hogy tudjak verekedni. Egy kaszkadőrsrác betanította a mozgássort Görbe Nórának és nekem.

Ha Jason Stathamet szinkronizálja, ami gyakran megtörténik, az akciójeleneteket kaszkadőrszemmel figyeli?

Olyannyira, hogy azt is tudom, Statham magasan képzett aikidós, ezért verekszik olyan szépen. Egy magyar sráctól azt is tudom, aki többször is a dublőre volt, hogy Statham nagyon szívesen megcsinál mindent egyedül, csak néha le kell állítani. Ha felmegy benne a pumpa, az okozhat meglepetéseket, olyankor hajlamos nagyobbakat ütni.

Végül is, az is egy érdem, ha valakit Statham üt ki…

Így is lehet mondani. És mindemellett nagyon szépen mozog.

Tim Roth és Gary Oldman is visszatérő szinkronhangjai, a Rosencrantz és Guildenstern halott híres filmváltozatát akár egyedül is le tudná szinkronizálni.

Tulajdonképpen igen. Meg lehetne próbálni.

Roth-hoz vagy Oldmanhoz áll közelebb?

Ha sokat szinkronizálok valakit, úgy képzelem, mintha régi ismerősök lennénk. Valószínűleg soha nem fogok találkozni velük, de akkor is jó érzés. Gary Oldman varázslatos átváltozóművész, csodálom, ahogy homlokegyenest ellenkező karaktereket játszik egyik filmről a másikra. 

Állati jó vele lenni. Már ahogy az a szinkronban lehetséges. Vele azért szívesen elbeszélgetnék.

Híres előadása volt a Diggerdrájver, egy Londonba kivándorolt magyar markolókezelő története, ami a címszereplő, vagyis Diggerdriver blogjából született. Tartják még a kapcsolatot?

Igen. Épp a múltkor küldte el nekem János a legújabb blogbejegyzését. Néha beszélünk, vagy hangüzenetet küldünk egymásnak, mert ő egyfolytában dolgozik. Ül a markolóban és onnan küldi az üzenetet. Voltam nála Londonban a fiammal együtt. Kirándultunk, elmentünk a repülési múzeumba, mert hasonló fejlövéseink vannak. Már jó ideje nem játsszuk a Diggerdrájvert, de megbeszéltük: nem vagyunk elkeseredve, mert a darab megtette a dolgát.

„Nem szerencsét próbálni jöttem, hanem jövőt biztosítani a nyolcéves gyerekemnek, és tisztességes fizetést találni magamnak” – mondja Diggerdriver a darab előszavában. Sikerült?

Igen. Az a tüske azonban ott maradt Jánosban, hogy ő ezt Magyarországon szerette volna elérni. Valószínűleg mindig lesz honvágya, de ezzel együtt boldog életet él odakint. A gyereke beilleszkedett, már jobban beszél angolul, mint magyarul, János pedig megtalálta a szakmai megbecsülést, nemcsak hogy megfizetik, de meg is becsülik. Ez lenne a normális itthon is.

A saját gyerekeinek mit kívánna? Jobb lenne nekik itt, vagy ott?

A gyerekeim számára ez már nem egy akkora kérdés, ők már nincsenek annyira Magyarországhoz kötve. A nagy gyerekeim itthon élnek, de a két kisebbik már valószínűleg külföldön folytatja. 

Örülnék, ha felépítenek kint egy egzisztenciát, de azért bízom abban, hogy egyszer majd visszajönnek. Olyan viszolyogtató, ami ma Magyarországon van, ez a fajta autokrácia, hogy ebben jó érzéssel nem lehet részt venni, csak szorongva, keseregve, dühöngve.

És motorozva.

Van egy városi rabszolgám, egy Vespa, általában azzal járok Budapesten. A nagy Yamaha túramotort, a 150 lóerőset odaadtam a kaszkadőr nagyfiamnak. És van egy Harley Davidsonom, hogy legyen mivel nagypofájúskodni. Custom változat, elég különleges.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu