Levágott ujjak, térdig érő csirkehullák – 140 arizonai női rabot vittek „fogolytáborba” egy abszurd kísérlet során a járvány kezdetén

Az óránként több mint 750 ezer tojást feldolgozó Hickman's Family Farm az Egyesült Államok délnyugati részének legnagyobb tojástermelője. Az óriási farmon mintegy négymillió csirke él, a környékbeli lakosok számára pedig visszatérő probléma a gyárból áradó poros, bűzös levegő. Az arizonai büntetés-végrehajtási minisztérium arra törekszik, hogy az elítéltek a büntetésük idején is dolgozhassanak, segítve őket abban, hogy a szabadulás után sikeresebben térjenek vissza a társadalomba. Ennek megfelelően a farm 1995 óta kölcsönöz munkaerőt börtönökből, noha az általuk biztosított körülmények miatt már korábban is bajba kerültek.

A farmnak még saját reintegrációs és átmeneti menedzsere is van az elítéltek számára, aki szerint azzal, hogy a Hickman's stabil lakóhelyet és munkát biztosít a fogvatartottaknak, segít nekik, hogy maguk mögött hagyják a bűnöző életmódot. „Gazdasági eszközökkel kell segítenünk ezeket az embereket egy jobb élet felépítésében” – mondta korábban Clint Hickman, a farm értékesítési és marketingért felelős vezetője. 

De persze a vállalatnak sem jön rosszul a foglyok olcsó munkája.

Most a Cosmopolitan amerikai kiadása számolt be mintegy egyévnyi nyomozás után arról a rendkívül abszurd kísérletről, amelynek az arizonai rabokat vetették alá a koronavírus-járvány kezdetén. Tizenegy nő – akiket kivétel nélkül erőszakmentes bűncselekményekért ítéltek el – el is mesélte a lapnak, mi történt velük. Az arizonai Goodyearben található Perryville női börtönben egy nap – 2020. március 25-én – megjelentek az őrök, és azt parancsolták, hogy mindenki, aki a Hickmannél részmunkaidős, csomagolja össze a cuccait, ugyanis költözniük kell. Sok részletet nem osztottak meg velük, csak annyit, hogy akik nem mennek, automatikusan elvesztik az állásukat a telepen, és homályosan állítólag egyéb fegyelmi intézkedésekre is céloztak. Az egyik sofőr arról beszélt nekik, hogy „részesei lesznek a történelemnek, ugyanis ez az első alkalom, hogy ilyesmi történik”.

Kiderült, hogy a nőket egy csak a számukra létrehozott fogolymunkatáborba szállítják át.

Egy picit túl nagy a veszély óránként 5 dollárért

A Hickman’s-nél több mint 200 elítélt nő és férfi tette ki a munkaerő legalább egynegyedét, tehát nem veszíthették el őket. A járvány kitörésekor a cég, az Arizona Correctional Industries (ACI) nevű magánbörtöncég és az Arizonai Büntetés-végrehajtási, Rehabilitációs és Visszatérési Minisztérium (ADCRR) megállapodott, hogy a farm továbbra is alkalmazhat munkásokat abban az esetben, ha az elhelyezésüket is megoldják. A farm volt az egyetlen magáncég az államban, amely a lezárások ellenére továbbra is használhatott elítélteket, a tűzoltóságon, állami kórházak konyháján dolgozók munka nélkül maradtak.

A lap megjegyzi, hogy a raboknak azért van szüksége a börtönmunkára, hogy egyrészt ki tudjanak fizetni olyan alapvető cikkeket, mint a szappan és a fogkrém, másrészt hogy félretehessenek némi tartalékot a szabadulás utáni időszakra. A Cosmopolitannek megszólaló volt elítéltek mind arról beszéltek, hogy nagy szükségük volt a pénzre, többüknek gyerekük is volt, akik számára lakhatást kellett teremteni. A Hickman's minimálbért fizetett (2020-ban óránként 12 dollár Arizonában), de miután a börtön is megkapta a jutalékát, a nők fizetése óránkénti 4,25-5,25 dollárra csökkent.

A terv jóváhagyását követő néhány napon belül Hickmanék telkén egy 6000 négyzetméteres, fémfalú raktárt alakítottak át a raboknak, a vállalat központjának a közelében. Mindenki kapott fogkefét, új takarókat és párnákat, sőt az elején szendvicsekkel, salátákkal kínálták őket, volt, hogy személyesen a családtagok.

Csakhogy a hangárban egymás mellett szorosan elhelyezett emeletes ágyakon szállásolták el őket (a járvány miatt előírt távolságtartás nyilvánvalóan lehetetlen volt), és nem volt sem fűtés, sem hűtés a sivatag közepén jellemző hőmérsékleti szélsőségek ellenére. A higiéniás részleg egy mobil utánfutó volt hat koszos zuhanyfülkével, a vécéblokkot pusztán egy válaszfal határolta el a hálórésztől, és a meleg idő beköszöntével elviselhetetlenné fokozódott az onnan kiáramló bűz.

Bár börtönőrök felügyelték a munkatárbort, a Cosmopolitan szerint nem világos, hogy melyik szervezet volt közvetlenül felelős a hangár fenntartásáért és finanszírozásáért. Az Arizonai Munkahelyi Biztonsági és Egészségügyi Minisztérium szóvivője nem tudta megmondani, hogy a hivatal valaha is vizsgálta-e a raktárszállást, de azt világossá tette, hogy a foglyok kívül esnek az ő joghatóságukon, hiszen az arizonai törvények – sok más államhoz hasonlóan – nem kezelik a bebörtönzött munkavállalókat „igazi” alkalmazottként. Ez azt is jelenti, hogy perryville-i nőkre nem vonatkozott a legtöbb alapvető munkahelyi védelmi szabály. Ugyan jogukban állt bármikor kilépni a cégtől, de akkor azt kockáztatták volna, hogy minimális jövedelmüket is elveszítik.

Sérülések, áramütés, mérgező vegyszerek

A fogoly nőknek többek között a feldolgozóüzem mocskát kellett takarítaniuk szerszámok, tömlők és ipari tisztítószerek segítségével, a száraz tojásdarabtól a madárürülékig. Mások madarakat oltottak vagy tojást pakoltak, vagy éppen ezrével altatták el az idős, használhatatlan tyúkokat. A munka annyira undorító volt, hogy egyes újoncok hányni kezdtek az első műszakban. Egy évvel később hatalmas tűzvész volt a farmon, amelyben mintegy 165 ezer tyúk pusztult el. Az egyik női csapatnak a tetemek feltakarítása volt a dolga, és állításuk szerint 

térdig gázoltak döglött tyúkokban, és a munka hetekig eltartott. Egy idő után az egerek is megérkeztek, hogy csipegessenek a rothadó maradványokból.

Az érintettek közül többen elmesélték, hogy a feldolgozógépek súrolása közben súlyos vegyi égési sérüléseket szenvedtek. Egy nő az után mondott fel, hogy egyik munkatársa többször is majdnem megszúrta őt az oltópisztollyal. A Hickman's nem titkolja, hogy alkalmazottai ki vannak téve a mozgó alkatrészeknek, a gőzöknek, az extrém hőnek, a mérgező vegyszereknek, a bizonytalan magasságnak és az áramütés kockázatának is.

2018 óta 14 ember, köztük egy nő is beperelte a Hickman's-t a bebörtönzés során szerzett munkahelyi sérülések miatt, de más ügyekben is megütötték a bokájukat. A helyi lakosok környezetvédelmi aktivistákkal közösen 264 millió dolláros szövetségi pert indítottak a cég ellen, amelyben azt állították, hogy a tojásfarm elég ammóniát és más káros gázokat termel ahhoz, hogy károsítsa az egészségüket. A perek közül kettőt elutasítottak, három még zajlik, nyolcat pedig lezártak. A bírósági dokumentumokban a Hickman's többször is tagadta a felelősségét a munkahelyi balesetek ügyében – teszi hozzá az AZ Central.

A most pert indító nők egyike, Crystal Allen 2020 novemberében egy takarmánytölcsért akart megigazítani, amikor a gép elindult és levágta egy ujját. A nő azt gondolta, hogy a sérülése után a farm javít a körülményeken, és amikor felépült a koronavírusból, visszament dolgozni. Az incidensekről szóló jelentések a Cosmopolitan szerint arra utalnak, hogy 

legalább 19 Hickman's-nél dolgozó nő szenvedett különböző súlyosságú sérüléseket 2020. március 25-e és december vége között.

A cég tagadta felelősségét, akárcsak négy évvel ezelőtt, amikor 2019 szeptemberében Mary Stinson fogoly szövetségi pert indított ellenük: a nő két hete dolgozott a tojásfarmon, olyan gépeket kezelt, amelyek használatához soha nem kapott megfelelő képzést, és végül elvesztette az egyik ujja felső részét. A Hickman’s jogászai vitatták Stinson állítását, miszerint nem kapott megfelelő képzést, mondván, „soha nem lett volna szabad a csigán dolgoznia úgy, hogy az mozgásban van”, és a baleset előtti napon is elmondták neki „egy tízperces képzésen, hogy ne tegye”. Egy hónappal később bizonyos Michael Gerhart ment perre, mert lebénult a keze, miután beszorult egy olyan gépbe, amely semmilyen biztonsági mechanizmussal, védőfelülettel vagy vészlezáró gombbal nem volt felszerelve.

A tábor véget ért

2020 nyarán a koronavírus is terjedni kezdett a csirkefarmon dolgozó elítéltek között. A betegséggel járó munkaképtelenség azt jelentette számukra, hogy kiesett a bevételük – hiszen táppénz akkor sem jár, ha a munkahelyen betegszenek meg a munkavállalók. Az egészséges nőknek pedig túlórázniuk kellett, hogy fedezzék a kiesőket. A Cosmopolitan több fizetési lapot is látott, amelyből kiderült, hogy volt, hogy két hét alatt 128 órát dolgoztak, és mindezért 424 dollárt kaptak (ez az összeg amúgy egy külön fizető 40 órás túlórát is tartalmazott). A covid után sok nő nem volt hajlandó visszamenni a táborba, így egyre kevesebben lettek. A program 2021 júniusában, a vakcina megjelenésével ért véget, akkor az egész egység visszatért Perryville-be.

A lapnak egy megszólaló úgy fogalmazott, hogy a perryville-i nők tökéletes rabszolgák voltak, mert egyáltalán nem volt más lehetőségük a munkára, minthogy a Hickman’s-nél dolgozzanak. 

Többen a szabadulásuk után is a farmon maradták, immár alkalmazottként, és hálásak a cégnek, amiért „adtak egy újabb esélyt a normális életre”. Egy rab elmondta, hogy „státuszban” háromszor annyit keresett, mint elítéltként. A Cosmopolitan hónapokig próbálta elérni a farmot vezető Hickman testvéreket, de hiába, az arizonai korrekciós intézet pedig szintén elutasította a megkereséseket, noha egy írásbeli válaszban hangsúlyozták, hogy a Hickman’s-nél végzett munka „önkéntes volt”, a munkatábor pedig megfelelő szállást biztosított.

Kiszivárgott egy felvétel röviddel a tábor megnyitása előtt, ahol David Shinn, 

az arizonai büntetés-végrehajtási minisztérium igazgatója arról beszélt, hogy azért jobb női fogvatartottakat választani a munkára, mert őket „minden bizonnyal egy kicsit kevésbé nehéz kezelni, és sok helyen sokkal jobban megfelelnek”, 

ráadásul mivel korábban is sok elítélt nő dolgozott a cégnél, ők már ismerik az ügymenetet. Ő idén januárban lemondott a posztjáról.

A Cosmpolitannek megszólaló Erin Hatton, a Buffalói Egyetem szociológusa és a Coerced: Work Under Threat of Punishment című könyv szerzője szerint akárhányszor mondják is el a hatóságok, hogy rehabilitációról és készségfejlesztésről van szó, amivel lehetőséget adnak a raboknak, úgy tűnik, valójában nem ez történik. Sokkal inkább szó van arról a kényszerhelyzetről, „amely arra készteti a kiszolgáltatott nőket, hogy elfogadják a rosszabb feltételeket, amikor kevés alternatíva van, ha van egyáltalán. A gazdasági kényszer miatt tűrniük kell. Ez nem megfelelés – ez kétségbeesés”.

Nyitókép: Pixabay