Múltjára egyáltalán nem büszke, jelenére annál inkább – így él most a Viszkis

Búbánatvölgy – így hívják az Esztergom melletti két kilométer hosszú, festői völgyet, ahol egyáltalán nem a búbánat a jellemző. Ambrus Attila itt él a családjával. Véletlenül került ide, de annyira megtetszett neki, hogy első látásra beleszeretett a környékbe.

A vidék kicsit emlékeztet gyermekkorának helyszínére, olyan, mintha a Hargitán lenne. Innen már nem készül sehova, azt kérte, hamvait is a közelben szórják majd el.

Attila sokat járja az országot, a következő hétvégén Tokajban árulja majd portékáit az ottani országos állat- és kirakodóvásáron. De ha minden jól megy, állandó standja lesz talán egyszer Esztergomban.

A kertjükben található pavilon sem csak a családi szabadtéri ebédek helyszíne, hanem komoly tréningek folynak itt, Ambrus Attila ugyanis igyekszik átadni tapasztalatait, talán nem gondolták volna, de komoly cégvezetők is megfordulnak az Ambrus-portán.

Én elsősorban arról szoktam beszélni, hogy hogyan rontottam el az életemet, és hogyan tudtam a nulláról, illetve a dupla nulláról felállni. És attól vagyok talán hiteles, hogy nem a könyvekből tanultam ezeket a dolgokat, hanem az élet megégetett, és a saját nyomorúságomat, a saját konklúzióimat, a saját tanulságaimat szoktam elmesélni.

Ambrus Attila büszke arra, hogy ért valamihez. Tud kerámiákat készíteni, tud kenyeret sütni, tud főzni, disznót vágni vagy feldolgozni. Bármilyen világ jön, ő képes lesz az önellátásra, mondja. 

Múltjára egyáltalán nem büszke, jelenére annál inkább, mert a Búbánatvölgyben sikerült megvalósítania, amit mindig is szeretett volna: a békés, kiegyensúlyozott életet.