Ready Player One kritika - Kalandok a virtuális valóságban

Ha van időszak, amikor a geek-kultúra lubickolhat az élvezetekben, akkor az egyértelműen most van. Virágzik a videójáték piac, a képregényfilmek tengeréből lassan ki sem látunk, ráadásul az elmúlt pár évben tetőfokára hágott a retro mánia az olyan filmekkel és sorozatokkal, mint a Stephen King féle Az, a Thor Ragnarök, vagy a Stranger Things. És bár azt nem tudhatjuk, vajon meddig tart még ez a - jó értelembe vett - őrület, azt szinte biztosan kijelenthetjük, hogy a Ready Player One-nal elért a csúcsára ez a korszak.

Ernest Cline 2011-es regénye egy igazi popkultúrális biblia, ami hamar klasszikussá vált rajongói körében, ez pedig mint tudjuk csak egyet jelenthetett: ott volt a helye a nagyvásznon is. Az a helyzet, hogy igazi aknamező lehetett a Ready Player One a jogokat felvásárló Warner Brothers számára, ugyanis nemcsak a retro feelinget kellett hoznia a filmnek, hanem a túlzás nélkül, páratlan látványvilágot is. És akkor még nem esett szó a több tucat, vagy jóval inkább több száz filmes, zenei, és játékutalásról, amiknek a jogi hercehurcája külön küldetés lehetett, csak hogy megmaradjunk a játékos hasonlatoknál.

A történet dióhéjban annyi, hogy 2044-re az emberiség jelentős része egy Oasis nevű virtuális világban tölti ideje nagy részét, mivel ott megkötések nélkül azzá válhatnak akikké akarnak, és azt tehetnek amit csak akarnak. Miután az Oasis alkotója, David Halliday elhalálozik, hagy maga után három kulcsot, melyek a virtuális világban vannak elrejtve, és különböző próbatételek teljesítésével, illetve rejtélyek megfejtésével nyerhetőek el. A nyeremény pedig nem kevesebb, mint Halliday részvényeinek birtoklási joga, amivel lényegében az Oasis tejhatalmú urává válhat a szerencsés nyertes. A csábító díj persze nemcsak a kalandra vágyó “játékosokat”, hanem a rivális nagyvállalatot is izgatja, úgyhogy megindul a verseny a gonosz IOI névre hallgató cég, és a nyesteknek becézett kincsvadászok között.

Őszintén szólva nem tudom, mikor láttam utoljára annyira tisztán hollywoodi filmet, mint a Ready Player One, és ezt a szó jó és rossz értelmében is értem. Tény, hogy a történet sablonokból építkezik, a karakterek mélységeiben pedig senki sem fog elveszni, de egyszerűen olyan veszettül szórakoztató lett ez a mozi, amire nagyon rég nem volt példa. A majdnem két és fél órás játékidő egy másodpercét sem untam, sőt. Képes lettem volna még órákra elveszni az Oasisben, a kincskeresésben, és abban az elképzelhetetlenül sok utalásban és easter eggben, ami el van rejtve a vásznon.

Mivel a film több, mint fele a virtuális valóságban játszódik, meg kell barátkozni azzal, hogy a színészek helyett animált avatarjaikat követjük figyelemmel a játékidő jelentős részében. Ez elsőre elég furcsa lesz, de az Oasis világa annyira magával ragadóra sikerült, hogy nagyjából 15 perc után már cseppet sem zavaró. Az animációk gyönyörűek, részletesek és minden egyes pixelükből árad az éppen elérni kívánt hangulat. Ugyanez elmondható a való világban játszódó jelenetekről, a díszlettervezők remek munkát végeztek, a zenékért pedig külön dícséret jár a felelősöknek. A szereplők minden egyszerűségük ellenére is szerethetőek, a történet egy percre sem válik unalmassá, a film atmoszférája pedig biztos kézzel kap el, és nem ereszt. A már említett tömérdek utalás között bőven akad olyan, amit a film- és gamer világban kevésbé jártasak is felismernek majd, ráadásul a Ready Player One egyik legnagyobb erénye az, hogy megmutatja a témáért kevésbé rajongóknak, hogy miért is estek szerelembe annyira sokan a geek kultúrával.

Spielberg rutinos rendezőként elérte, hogy a film tempója végig feszes maradjon, és remekül megtartotta az egyensúlyt a “mainstream” nézőközönség és a keményvonalas geekek kiszolgálása között. Igaz, néhol kissé csöpögős és klisés a sztori, de ki ne nézné ezt el, ha egyszer ennyire végtelenül szórakoztató lett a Ready Player One? Ráadásul, még ha csak érintőlegesen is, de számos érdekes témát felvet a történet, éppen ezért erősen ajánlott olyan társasággal beülni a moziba, akikkel utána kitárgyalhatjátok a látottakat.

Persze kicsit ironikus, hogy a csúnya, gonosz főellenség egy olyan cég, ami pénzszerzés és a reklámfelületek maximalizálása érdekében sajátítaná ki az Oasist, mert hát valljuk be, a film háromnegyedét bújtatott reklámok teszik ki. A helyzet azonban az, hogy ezt a filmet sehogy máshogy nem lehetett volna nagyvászonra vinni, csakis így.

A Ready Player One igazi hollywoodi mozi lett, ezúttal a szó legjobb értelmében. Szórakoztató, végtelenül látványos, képes elgondolkodtatni, és tisztelettel nyúlt az alapanyagához, ami sok hasonló filmről nem mondható el, úgyhogy ha minőségi moziélményre vágytok, meleg szívvel ajánljuk a Ready Player One-t.

8,5/10

Képek: Intercom