Hiába volt gyanúsított Kókai Barnabás, alig egy évvel később újabb nőt vert agyon brutálisan – a „vérbíró” indokolta meg, miért kell kivégezni

Sorozatunkban azokat a halálos ítéletekkel végződött bűncselekményeket idézzük fel, amelyekhez az utolsó magyarországi kivégzések kötődnek. A súlyos bűneseteket megyénként mutatjuk be, a sorozat előző részei itt olvashatók.

1985. május 16-án reggel a Szentes táblától pár kilométerre lévő Vekerhát 8. számú tanyáján lakó Kovács Antal elvitte hároméves kisfiát az óvodába, ő pedig bement a helyi téeszbe, ahol traktorosként dolgozott. A család 16 éves lánya, Ildikó busszal ment Hódmezővásárhelyre az iskolába. Kovács Antalné a téesz kertészetébe indult, hogy aznapra szabadságot kérjen. Várta a villanyszerelőket, mert az előző napi vihar miatt probléma akadt az áramellátással, a keltetőgép sem működött.

A tanyát nem volt könnyű megközelíteni, mert akkora eső esett, hogy az oda vezető dűlőút autóval járhatatlan volt. Kókai Barnabás (ismerőseinek csak Bandi) leparkolt a fehér Wartburggal a bekötőút közelében. Jól látható helyen állt, eszébe sem jutott, hogy rejtőzködnie kellene. Miért is tenné, hiszen csak kölcsön akar kérni pár ezer forintot az anyja legjobb barátnőjétől, Klári nénitől, vagyis Kovács Antalnétől. A felázott bekötőút sarában körülbelül egy kilométert kellett gyalogolnia a 8. számú tanyáig. Jól sejtette, hogy a nő aznap egyedül van otthon. 

Kovácsné a kutyák ugatására figyelt fel, üdvözölte váratlan látogatóját, aztán behívta egy kávéra és egy kupica pálinkára. Bandi csak a kávét fogadta el. Régóta ismerték egymást, beszélgettek kicsit a konyhában. A férfi rágyújtott, majd előállt azzal, ami miatt tulajdonképpen jött, hogy kölcsönre lenne szüksége. Azt nem mondta, mire kellene a pénz, de az asszony ráérzett. A Mari miatt, de ő arról a nőről sok rosszat hallott, úgyhogy közölte, hogy nem ad egy fillért sem. Ezen összevesztek. 

Bandi remegő keze ekkor a varrószekrény tetején heverő franciakulcsba ütközött. Felkapta, és azzal a lendülettel agyonverte vele az asszonyt, akinek akkor sem lett volna esélye a csupa izom férfivel szemben, ha számít az ütésekre. 

Bár a férfi nem ölni jött, csak kölcsönt szeretett volna, abban a pillanatban az tűnt a legjobb ötletnek, hogy rablógyilkosság látszatát keltve feltúrja a lakást. És ha már kutakodnia kell a tetthely megváltoztatása érdekében, miért ne tenné el a készpénzt, amit esetleg talál? Ebből aztán végül nem lett semmi, mert néhány forint fémpénz akadt csak a keze ügyébe, azt meg inkább otthagyta. Rágyújtott, a gyufát pedig a feltúrt ruhák közé dobta. Amikor az egyik ruhadarab tüzet fogott, az az ötlete támadt, hogy kinyitja a gáztűzhely csapjait, hátha felrobban az egész lakás, és akkor soha nem derül ki, mi történt Kovács Antalnéval. A gyilkos azonban elkövette azt az ő szemszögéből rendkívül amatőr hibát, hogy bezárta a tanya bejárati ajtaját, amivel megakadályozta az égést tápláló levegő beáramlását.

Hiába keresték a tettest

Kovácsék lánya délután négy óra körül ért haza az iskolából. A házból gázszag és tömény füst áramlott kifelé. Lélegzetét visszatartva, minden bátorságát összeszedve lépett be a konyhába, és kinyitotta az onnan nyíló kisszoba ajtaját, mire méteres lángok csaptak fel a szobában. Hátrálni kezdett, aztán a gomolygó füstben meglátta a kamra ajtaja előtt vértócsában fekvő mostohaanyját. Segítségért kiáltozva rohant a pár száz méternyi távolságra lévő kunszentmártoni útra, ahol a tanyasi szomszédoktól kért segítséget. Ők értesítették a mentőket, a tűzoltókat és a rendőrséget is.

Kovács Antalné már nem élt, az pedig a pusztítás ellenére, a fejsérülések alapján is rögtön nyilvánvaló volt, hogy gyilkosság történt, de mivel a korom és a pernye szinte masszaként borította be a lakást, a helyszínelők nem tudtak értékelhető nyomot rögzíteni. 

A tűzoltásban részt vevők összetaposták és -fogdosták a helyszínt. A lángok eloltása ilyenkor minden mást felülír, miközben egy ilyen tetthely a bűnügyi helyszínelők rémálma is egyben.

Gyanúsított akadt bőven. A szinte apokaliptikus körülmények között, három napig tartó helyszíni szemlén megtalált kávés és pálinkáspohár alapján okkal lehetett feltételezni, hogy az áldozat ismerte gyilkosát, különben nem kínálgatta volna meg mindenfélével. Mivel az elkövető felforgatta az egész lakást, az sem volt vitás, hogy „nyereségvágyas” emberölésről van szó. Az áldozat barátnőjének fia, az életmódja miatt nem éppen a legjobb hírben álló 29 éves Kókai Barnabás is felkerült erre a listára, de mivel élettársa és főnöke alibit igazoltak neki, kihúzták a sorból – pedig még az aznap viselt ruháját is lefoglalták és megvizsgálták, de nem találtak rajta vérnyomokat. A fehér Wartburgot hiába látták szemtanúk a bekötőútnál, az autó rendszámát nem sikerült megállapítani. A férfi nem sokkal a gyilkosság után anyjával még meg is látogatta a gyászoló családfőt a tanyán, miközben szinte rettegett a lebukástól.

A nyomozók több verziót is felállítottak. Az egyik szerint talán a kertészet valamelyik dolgozója lopakodhatott a hazafelé tartó Kovácsné után, de az is felmerült, hogy valaki a házassága miatt gyűlölte az áldozatot. A sokáig felderítetlen emberölési ügyeknél előfordul, hogy jelentkezik valaki, aki magára vállalja a gyilkosságot. Szentesen ez egy hónappal Kovácsné megölése után történt meg: egy helyi, valamilyen idegbetegségben szenvedő nő azt állította, hogy egy ismerősével együtt ölték meg az asszonyt, de hamarosan kiderült, hogy ennek az állításnak nincs semmiféle valóságalapja.

Újabb gyilkosság

Több mint egy év telt el a még mindig felderítetlen gyilkosság óta, amikor újabb emberölés híre terjedt el Szentesen. A 74 éves Bődy Máriát találták holtan a lakásán. Mint Kovácsné, a magányosan élő festőművész is a fejét ért csapások következtében halt meg. A gyilkosság módja és a pénz utáni kutakodás alapján felmerült a nyomozókban, hogy ugyanaz lehet a tettes, mint egy évvel korábban. Az áldozat arcát itt is ruhákkal takarta le az elkövető. Bár az illető megpróbált minden nyomot eltüntetni maga után, egy Herczegh Szilveszter nevű bűnügyi technikusnak a szekrény tetején sorakozó vázák egyikén és egy fehér műanyag szatyron sikerült ujjnyomot rögzíteni. Mint kiderült, ennek később döntő szerepe volt az ügyben.

A nyomozást nagyon megnehezítette, hogy az idős asszony egy autóbalesetből származó betegsége miatt mindenkivel bizalmatlan volt. Odáig ment, hogy feljegyzéseket készített azokról, akik valamilyen okból megfordultak a lakásán. Ez még akár segítség is lehetett volna, de ezek a jegyzetek négy zsákot töltöttek meg, és majdnem 1200 név szerepelt rajtuk. Az első szelektálás után is több száz olyan személy maradt, akiket ellenőrizni kellett, illetve meg kellett állapítani az ujjnyomképletüket.

A festőművész házában járt több száz ember ellenőrzése mellett újra „elővették” a korábbi gyilkosság után gyanúba kerültek személyeket. A büntetlen előéletű, ezért a nyilvántartásban nem szereplő 

Kókai Barnabás ujjnyomata volt a háromszáznegyvenedik, amelyet megvizsgáltak. Összevetették azzal az ujjnyommal, amelyet a technikus a vázán és a szatyron talált. Megvolt az azonosság.

A férfi első kihallgatásán még azt is tagadta, hogy ismerte volna az áldozatot, azt meg pláne nem tudja, hol lakott – mondta ő.  A nyomozók ekkor adtak neki másfél órát, hogy gondolkodjék kicsit, és ha úgy érzi, van mondanivalója, szóljon. Kókai végül így is tett, beismerte a gyilkosságot, aztán a több mint egy évvel azelőttit is. Olyan részleteket osztott meg, amelyeket csak a tettes tudhatott. Elmondta többek között, hogy hol találhatják meg a nyomozók a gyilkos eszközt. Igazat beszélt.

Bandi élete és a második gyilkosság

Kókai Barnabás szülei röviddel születése után elváltak, a gyereket nagyanyja nevelte. Mindig is zavarta, hogy társaihoz képest szerényebb körülmények között kell élnie, ráadásul úgy érezte, hogy az anyja sokkal jobban szereti második házasságából született gyerekeit. Fiatalon elkezdett dolgozni. Sofőrködött, díszmadártenyésztéssel, sertéshizlalással is próbálkozott, csak pénze legyen. Szülői támogatásra nem számíthatott. 1981-ben megnősült, gyerekük született, de hamarosan elváltak. Ekkor már nem vetette meg az alkoholt. Aztán megismerkedett egy fiatal nővel, akibe szerelmes lett. Mindketten szerettek nagy lábon élni, sokat jártak szórakozni. Ekkoriban vették a fehér Wartburgot is. Bandi apja közben harminc év után hazaköltözött, és külföldi nyugdíjának köszönhetően jól élt. A hazatért családfő autóján valamit meg kellett volna szerelni, de Kókai az erre kapott pénzt a saját kocsijára költötte. Pár ezer forint kellett volna, hogy ne derüljön ki semmi. Ekkor jutott eszébe Kovács Antalné, aki korábban tekintélyes összeget adott kölcsön az anyjának.

Miután azonban megölte a családanyát a tanyán, minden csak rosszabb lett. Pénzből nem volt több, ráadásul biztos volt benne, hogy párja és főnöke tudják, hogy ő a gyilkos. Ezért igyekezett még jobban kiszolgálni a nő szórakozási igényeit. Utóbbit nem nagyon érdekelte, hogy honnan van a pénz, csak legyen. 

Budapestre és a Balatonra jártak bulizni, és egy-egy ilyen dorbézoláskor tíz-húsz ezer forintot is elvertek. OTP személyi kölcsönt és számtalan hitelt vettek fel, 1986 nyarára több mint nyolcvanezer forintnyi tartozás gyűlt össze. A néha a családtagjait is bántalmazó férfi a teljes anyagi csőd szélén állt.

Bődy Máriának, a festőnek még csak nem is volt vagyona, de Kókai ezt nem tudta. Akkor merült fel benne, hogy akár az idős nő élete árán is meg kell szereznie a pénzét, amikor párjával éppen elsétáltak a festőművész háza előtt. Úgy döntött, hogy megcsinálja a balhét. Pár nap múlva az utcán megpróbált szóba elegyedni a zárkózott ember hírében álló festőművésszel, akinek előadta, hogy tud segíteni a lakásfelújításban. Sokáig kellett „rizsáznia”, de az idős hölgy végül beengedte a lakásba, hogy megmutassa a festményeit. Sokáig beszélgettek, és ez idő alatt Kókai arra jutott, hogy a lakásban biztosan van pénz. Ekkor döntött úgy, hogy ismét ölni fog. 

A konyhában kiszúrt egy lángoló kardot ábrázoló festményt, majd közölte, mennyire tetszik neki a kép. Bődy Mária ekkor a szobába ment, és elkezdte keresgélni a festmény nagyobb méretű változatát. A támadó ebben az óvatlan pillanatban előkapta a hóna alatt szatyorba csavart villáskulcsot, és lesújtott. Nem is egyszer, legalább egy tucatszor. Az ekkor már kettős gyilkos másfél órán keresztül, valószínűleg egyre kétségbeesetten kutakodott a lakásban, de a sors iróniája, hogy ebben az esetben sem találta meg a gondosan elrejtett nagyobb összeget. Mielőtt távozott volna, pár ruhadarabbal letakarta a már halott asszony szétvert fejét, a szatyrot pedig eldobta a lakásban. Az ujjnyomok eltűntetésére is gondolt, ezért mindent, amit megfoghatott, letörölt egy szőrmesapkával. Mint azonban kiderült, nem volt elég precíz, ellentétben a bűnügyi technikussal. A holttest öt napig hevert a lakásban, és csupán a postaszekrényében gyülekező újságtömeg jelezte, hogy valami baj van.

„A férfi nemigen harcolt az életéért. Úgy tűnt, az első gyilkosság utáni egyéves bujkálás megtette a lelki hatását. Inkább megkönnyebbültnek látszott, mint ijedtnek. Mentségére nem sokat tudott felhozni, cinikusan hajtogatta: »Megtettem, és kész…«” – jellemezte a vádlottat Bende Ibolya újságíró.

Életfogytiglan helyett halálbüntetés, a „vérbíró” indoklásával

Az akkor hatályos Büntető törvénykönyv szerint Kókai Barnabást halálra lehetett ítélni, de a legsúlyosabb büntetés alkalmazása bírói mérlegelés tárgya volt. Az ügyben első fokon eljáró Csongrád Megyei Bíróság tanácselnöke, Exterde Tibor több emberen, különös kegyetlenséggel, részben előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntettében életfogytig tartó szabadságvesztést szabott ki. 

„A szocialista jogfejlődés a halálbüntetés fokozatos háttérbe szorítása és – végső célként – megszüntetése felé halad" – olvasható az indoklásban. Kókainak a legalább húsz évnyi rabságot jelentő büntetés is „sok” volt, ezért enyhítésért fellebbezett. Az ügyész azonban halálbüntetést szeretett volna, a Legfelsőbb Bíróság döntése után pedig utóbbi lehetett elégedettebb. Kókai Barnabást 1987. június 10-én Budapesten halálra ítélték. Az akkori „csúcsbüntetést” ellenzők között csak „vérbíróként” emlegetett Pálinkás György úgy érvelt, hogy több olyan gyilkosság is történt, amikor a tettes életfogytig tartó szabadságvesztésből szabadulva követett el újabb emberölést.

A szentesi kétszeres gyilkos esetében véleménye szerint egyetlen retorzió jöhetett szóba: fizikailag megsemmisíteni az elítéltet. Nem lehetett enyhítő körülményként értékelni a büntetlen előélet, mint ahogyan azt sem, hogy Kókainak ekkor előző kapcsolatából volt egy kiskorú gyermeke, a gyerek után ugyanis több mint egy éve nem fizetett tartásdíjat.

A kegyelmi kérvényt az Elnöki Tanács elutasította. Az elítéltet a szegedi Csillag börtön udvarán akasztották fel 1987. szeptember 3-án hajnali fél ötkor. Az ország leghírhedtebb büntetés-végrehajtási intézetében ez volt az utolsó kivégzés.

(A cikk megírásához a Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltárban fellelhető büntetőiratokat, a Magyar Rendőr 1986-ban megjelent Franciakulcsos gyilkosság című kétrészes sorozatát, Bende Ibolya Az utolsó akasztás című, a Heti Pesti Riportban 1993-ban megjelent cikkét, valamint Bátyi Zoltán Hóhércsárdás című könyvét használtam fel forrásként.)

Nyitókép: illusztráció, Wartburg 353 egy tanyához vezető földúton 1981-ben – Fotó: Magyar Rendőr/Fortepan