A kritika hatalma, avagy tévedések vígjátéka?

A legősibb kritika az volt, ha valaki azt mondta, ez tetszik, vagy nem tetszik. Aztán megjelentek a műbírálatok, művészek bírálták művésztársukat, szigorúan szakmai alapon. A Nyugat írói közül például Ignotus szubjektív, impresszionista elv alapján, Babits esztétikai és etikai alapon, Kosztolányi pedig az egyéni alkotásmód mellett érvelt. Persze mindez borulhatott. Előfordult ilyen is, például amikor szerelembe estek a szigorú kritikusok. Főként, ha egymás szerelmeivel estek szerelembe.

De volt – ha csak a XX. századot nézzük - vonalas kritika, elfogult kritika, pártutasításos kritika és egyszerű tévedés is. Volt botrányos kritika is, amit maga Aczél György is vállalhatatlannak tartott. Sőt, ki nem adott kritika is - vagyis kritikusok díja -, ami azért nem kerülhetett nyilvánosságra, mert szúrta az állampárt szemét.

Törőcsik Mari őrjöngött az igazságtalan kritikától, mégis meggyászolta nagy kritikusát, Csákányi Eszter gyakran elszomorodott a kritikától, mégis mindig várja, mit mondanak róla, hisz segíti a színpadon. Grecsó Krisztián leitta magát bánatában, mikor könyvét kritizálták, de pókerarccal képes fogadni azokat az őrjöngő telefonokat, amik az ő kritikáira érkeznek.

Maga a riporter is dühös lett egy kritikára, szembe is nézett bírálójával…