Kultúra

„Úgy csinálnak, mintha a családi örökségüket osztogatnák” – interjú Gálvölgyi Jánossal

Köves GáborKöves Gábor

2022. július 11. 6:20

Nemrég jelent meg Hivatásos rajongó című beszélgetőkönyve, ennek apropóján a mostani és a Kádár-rendszer tűrt és támogatott művészeiről, a nemrég elhunyt Moldova Györgyről, az apolitikusság feladásáról és a jól időzített színészhalálról is beszélgettünk.

Áll Marx Károlyra maszkírozva a Thália Színház színpadán, kezében egy Rubik-kocka, és A tőkéből ad elő részleteket Kádár János hangján. Ehhez hasonlókat rémálmaiban él át az ember. Vagy a nyolcvanas években, Magyarországon. A könyve tanúsága szerint mindez valóban megtörtént önnel.

Ez számomra is rémálom volt. A jelenet a rendező, Kazimir Károly ötlete volt, egy álomkép, a darab pedig Mezei András Magyar kocka című darabja, amiben én voltam Rubik Ernő. Hiába javasoltam a főpróbán megjelent párttitkárnak, hogy Fix elvtárs – a nevére már nem emlékszem –, könyörgöm, hagyjuk ezt el, ezt nem lehet Kádár elvtárssal megtenni, hiába, Fix elvtársnak tetszett a jelenet. Amikor már régóta ment a darab, Marx Károly más-más hangokon is megszólalt, Kádár helyet például Kibédi Ervin hangján, amit a kedves kollégáim rendeltek.

A közönség számára nyilvánvaló volt, hogy Marx Károly Kádár hangján beszél?

Persze. Jó parodista voltam. Más is utánozta Kádárt, Hofi is, én is, mások is. Árkus József Szuperbola című műsorában volt egy sakkozós jelenetem, felvettük szeptemberben, vágták decemberig, és ebben én voltam a sakkozó Kádár elvtárs. Maszk nélkül, de az ő hangján.

A könyvében említi, hogy a Mikroszkóp Színpadon fellépett úgy, egy szilveszteri műsorban, hogy Kádár és Aczél György is a közönség soraiban ültek. Spannolta színészként, hogy az ország urai nézik?

Vannak kollégák, akiket ez feldob, van, akiket megrémít. Psota Irén például nem szerette tudni, ha nagy emberek ülnek a nézőtéren. Ha kolléga jön, akkor aznap este általában valami nem sikerül. 

Kiss Manyi egyszer azzal kopogtatott be Psotához előadás előtt, hogy Irénke, itt van az egész magyar kormány. És akkor Irénke elájult. 

Engem ezek ennyire nem viseltek meg. Kádárral egyébként egyszer találkoztam, véletlenül. Jutka, a feleségem a Báthory utcában, a Cirkusz Vállalatnál dolgozott, és ugyanebben az épületben tartották péntekente azokat a hírhedt, zártkörű vetítéseket az elvtársak számára. Már messziről lehetett tudni, hogy vetítés van, mert feltűnően sok orkánkabátos alak tűnt fel a Báthory utcában. Vigyáztak a megjelent nagy emberekre. Egy ilyen pénteken mentem be Eszter lányommal a feleségemhez. Odaértünk, nyílik az ajtó és valaki nagyon ismerős hangon megszólal: „Parancsoljon, hölgyem!” És már nyitotta is az ajtót nekünk. Annyira jellegzetes hang volt, hogy hátra kellett néznem: Kádár állt ott kordbársony zakóban, nadrágban. Ahogy mentünk fel az emeletre, mondtam is Eszternek, hogy ő volt a Kádár János. Annak, hogy itt nézett filmet a pártelit, volt egy nagy előnye az épületben dolgozók számára: volt egy plusz vécé az alsó szinten, amit a hét többi napján mindenki más is használhatott.

Fotó: Nagy Attila Károly / rtl.hu

Nemrég halt meg Moldova György, aki a rendszerváltás után is Kádár híve maradt. Ismerték egymást?

Annyira ismertük egymást Moldovával, hogy tegnapelőtt volt egy megemlékezés Iványi Gábornál. Pont egy hónap telt el Gyuri halála óta. Az a megtiszteltetés ért, hogy én olvastam fel Gyuri két írását. Az egyik A birkabőr című volt, korábban nem ismertem. Csodálatosan szép írás, példázat a helytállásról. Amennyire Gyurival jóban lehetett lenni, jóban voltunk. Nem voltunk barátok, de nagyon régóta ismertük egymást. Moldován nőttem föl, faltam a könyveit. Valahol arról írt, hogy a cigarettába bele lehet fecskendezni kölnit, ez volt a szocialista illatos cigaretta. Természetesen kipróbáltuk. Elázott az egész.

Aczél hangját is utánozta?

Nem. Kádárt mindenki hallotta beszélni, de Aczélt életemben nem hallottam. Ezek a régi politikusok abban a mocskos egypártrendszerben nem szerepeltek mindennap, a nap 24 órájában a tévében. Nem az volt, mint most, hogy minden este minden tévécsatornán ugyanaz az öt ember nyilatkozik. Aczél Györggyel életemben nem találkoztam.

Aczél nevéhez fűződik a „Három T” kultúrpolitikája, a Tiltott-Tűrt-Támogatott rendszer. Volt, hogy attól félt, átkerülhet a támogatottból a tűrtbe?

Soha a büdös életben. Nem csináltam semmi olyat. Nem voltam magánzó, a Thália Színház pedig abszolút támogatott volt. Karinthy Cini mondta Kazimir Károlyról egy premier után, hogy milyen jó politikus. Ő pontosan tudta, mit, mikor, hogyan kell.

Játszik a Pintér Béla és Társulata előadásaiban, ők sokkal inkább a tűrt, mintsem a támogatott kategóriába tartoznak.

Igen. Vannak dolgok, amiket nem értek. A mi szakmánk egy család, hiába lett hatszáz felé fűrészelve, beszélgetünk egymással néha. Pontosan tudjuk, hogy van olyan színház, ami nemhogy támogatva van… Öntik bele a pénzt, miközben durva hasonlattal annyi néző sincs ott egy héten vagy egy hónapban, mint Pintér Bélánál egy főpróbán. 

Úgy csinálnak, mintha a családi örökségüket osztogatnák, holott az én adófizetői forintjaimból döntik el, kit támogatnak. 

Már régóta mondom, focizni kéne, a színházakat át kellene alakítani stadionokká. Azt azért furának tartom, hogy olyan előadások, amelyekre kíváncsiak a nézők és adnak is valamit, azokat miért nem lehet támogatni. Nem tudom, látják-e, látták-e ezeket a hatalom emberei, vagy hogyan döntik el ezeket a dolgokat.

Fotó: Nagy Attila Károly / rtl.hu

Pintér Béla például emlékezetes beszédet mondott 2019-ben, a Madách téren a színházak függetlenségéért tartott tüntetésen. Ezek döntő szempontok lehetnek.

Ott voltam én is. De hát nem lehet felszólalni? Én úgy tudtam, az a korszak elmúlt, amikor nem lehetett. Volt az az egypártrendszer, ami ellen a jelenlegi vezetés tiltakozott, nagyon meghatóan, magam is odavoltam, hogy új szelek fognak fújdogálni. De még akkor is fel lehetett szólalni. Nem vittek el senkit. Látja, milyen bátor voltam én is, még a párttitkárnak is szóltam, hogy ne csináljuk ezt szegény Kádár elvtárssal.

A könyvéből kiderül, hogy míg a kultúrpolitikában a három T, az egykori Vidám Színpadon a három K uralkodott.

Kabos, Kazal, Kibédi. A maguk idejében meghatározó alakjai voltak a Vidám Színpadnak.

„Vidámszínpados színész” – ebbe azért nem kevés lenézés is vegyült a szakmán belül.

Nem tudom, ki találta ki, hogy könnyű műfaj, de borzasztó egy kifejezés. És nagy baromság. Megnevettetni az embereket irgalmatlan nehéz. Viccesnek senkit sem lehet kinevezni. Láttam ilyen próbálkozásokat. 

Nincs baloldali, meg jobboldali humor, vagy hát isten tudja, hány oldali humor van, de olyan nincs, hogy engem kineveztek, akkor tessék nevetni. 

A vidám műfajban nagyon kell az egyéniség, ami megvolt Salamon Bélának, megvolt Kazal Lászlónak, megvolt Kibédi Ervinnek, megvolt Csákányi Lászlónak. Csákányi a világ legcsodálatosabb színésze volt, de amikor a Vidám Színpadon ránéztem, egy szomorú embert láttam. Bejött, megtapsolták, de ő keserű volt, tudta, hogy ebben több van, sokkal több, mint hogy az ember ott van 10 percig a színpadon. Nagyon jó színésznek kell lenni ahhoz, hogy ha valaki 10 perc után kimegy, a néző úgy érezze, de néztem volna még. Tele van a szakmánk szomorú emberekkel. Ezt a helyzetet mindenképp el akartam kerülni.

Önben nincs ilyen keserűség?

Nincs, hála a jó istennek. Kazimir Károly azt mondta nekem, hogy ha egy mód van rá, legyek többlábas futballista. Megelőzte a korát a futballhasonlatokkal. Amikor nem úgy ment a színészet, ahogy szerettem volna, akkor ott volt nekem a televízió, a paródiák. Nem szorultam bele egyvalamibe.

Beszéljünk vidámabb dolgokról; a könyvben kitér arra is, hogy a színészhalált is jól kell időzíteni. Tudni kell jókor meghalni.

Ilyenkor, nyáron nem szabad. 

Nyári szünetben nem szabad meghalni, igaz ma már kitolódott minden, de régen még létezett rendes nyári szünet. Na, akkor nem lehet. 

Szeptemberben mindenki visszatér a színházba, napbarnított arcok, derű, könnyedség, és akkor valakiben felmerül, hogy hol van Béla? Hát, Béla meghalt. Meghalt? Tényleg? És gyerekek, mi volt még a nyáron?  És akkor ennyi volt Béláról.

Fotó: Nagy Attila Károly / rtl.hu

A nagy színész, Makláry Zoltán idevágó poénját is idézi a könyvben: „Drága gyerekek, ha meghalok, hamvasszátok el Major Tamást!” Ennyire utálták Majort?

A ’68-as Ki mit tud?-ban ő volt a zsűrielnök, szóval én sokat köszönhetek neki. Arról már főleg csak olvastam, hogy az előző generációnak mit jelentett, például, hogy a Nemzeti Színház vezetőjeként miket tett, kiknek a karrierjét nyírta ki. Emellett nagy formátumú pali volt, színészként és rendezőként is. És zseniális bohóc, a Tizedes meg a többiekben például. Nekem így maradt meg, a bűneiről a kortársak beszámolóiból tudok, személyesen nem tapasztaltam meg. Nagy kaliberű ember volt, ahogy Makláry is.

Márkus Lászlóról azt írja, hogy teljes mértékben apolitikus ember volt, mint az a híres színésznő, aki a németek bevonulásakor felkiáltott: „Kikérem magamnak, hogy a főpróbámat ez a Hitler elbassza!” Ki volt ez a színésznő?

Tudja, ezek vándoranekdoták. Rátonyi Róbertnek volt egy rovata a Ludas Matyiban, színésztörténetek.

Egyszer rólam is írt, nagyon büszke voltam rá, hogy bekerültem a lapba, mondtam is neki, hogy Robi, drága, nagyon köszönöm, csak az a baj, hogy én ezt a történetet egyszer már olvastam, Csortos Gyulával. Robinak szeme se rebbent, azt válaszolta, nem baj, mostantól veled történt. Hát, így. 

Márkussal is megvolt a „kikérem magamnak” sztori, csak nem ’44-ben, hanem ’56-ban. Úgy mesélték, október 24-én főpróbája lett volna Debrecenben, de elmaradt az események miatt, és ő ezen rettenetesen föl volt háborodva. 

Ön is apolitikus alkat volt?

Egy párt volt, kit érdekelt a párt? Engem az érdekelt, hogy én lehessek a szép, népszerű Gálvölgyi. Azt se tudtam, hogy van eleje a Népszabadságnak. Marton Frigyes vitt engem a bűnbe, ő rendezte a Mikroszkóp Színpadon az első önálló estemet. Ez már a rendszerváltás után volt. Azt mondta, te most minden reggel felkelsz, bekapcsolod a tévét, rádiót, elolvasol legalább négy-öt újságot, és amikor este fellépsz, többet kell tudnod, mint a nézőnek.

Fotó: Nagy Attila Károly / rtl.hu

Érte atrocitás amiatt, mert valakinek nem tetszett a már nem apolitikus Gálvölgyi?

Ha azt mondom, két ilyen eset volt, már sokat mondok. Azok is régebben. Olyan még nem volt, hogy belém rúgtak volna az utcán. Az ellenkezője inkább jellemző. Azt pontosan látom, hogy ha bemegyek egy boltba, felismernek-e. Pontos radarom van erre, hogy igen, ő felismert, tudja, ki vagyok, és rögtön kialakul köztünk valami.

Akkor teljesült az, amit gyerekként elképzelt magának.

Igen, bár gyerekként úgy képzeltem, mindenki el fog ájulni tőlem. Amikor elkezdtem szerepelni a televízióban, anyukám azt mondta, hogy kisfiam, téged biztosan mindenki nagyon szeret. Mire én, hogy anyukám, biztos van, aki ha meglátja a képemet, ráugrik a tévére és kikapcsolja. Olyan nincs, hogy mindenki szeressen. Ez sajnos már huszonévesen is világos volt. Talán Zenthe Ferenc volt ilyen a szakmából. Őt tényleg mindenki szerette.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu

#Kultúra#gálvölgyi jános#kádár jános#pintér béla#aczél györgy#csákányi lászló#rubk ernő#moldova györgy#ma

Címlapról ajánljuk