Műsorújság
RTL Most

Ad Astra – Brad Pitt az űr sötétjében néz önmagába

Az ősz egyik legjobban várt mozija közel sem az az izgalmas akció-sci-fi, aminek az előzetesek eladták, de azért ne ijedjetek meg, a mozijegy árát így is megéri.

Az Ad Astra előkelő helyet foglalt el nálunk az ősz legvártabb filmjei között, hiszen egy minőségi sci-fire mindig vevők vagyunk, hát még akkor, ha olyan nagyágyúkkal érkezik, mint Brad Pitt és Tommy Lee Jones. Az előzetesek egy akciódús, rejtélyekkel teli űrkalandot sejtettek, azt pedig már csak reméltük, hogy mindehhez Brad Pitt alakítása is hozzátesz majd. Az Ad Astra azonban belefutott a 21. századi filmgyártás egyik rákfenéjébe, a félrevezető marketingbe. Hiszen az Ad Astra egyáltalán nem az a film, amit a trailerekből sejthettünk, nincsenek lélegzetelállító akciózások, vagy hatalmas rejtélyek. Helyette kapunk egy igazán érzékeny alakítást nyújtó Brad Pittet, belső monológokat, és olyan témákba mélyülhetünk el, mint az apa-fiú kapcsolatok hatása az ember életére, vagy a túlzott introvertáltság romboló jellege.

A történet szerint Roy McBride (Brad Pitt) egy igencsak önmagába forduló asztronauta, akinek egész életét a szakmája tölti ki. Egy az egész világra hatással lévő kozmikus eseményt követően olyan megbízást kap, amit azonban nehéz objektíven kezelnie. A tizenéve, egy titkos akció keretein belül, eltűnt és halottnak hitt édesapjának kell eljuttatnia egy üzenetet a Marsról, mivel a Földön úgy sejtik, hogy az apjának lehet valamilyen kötődése a Földet érő, katasztrofális hatásokkal járó kozmikus sugárzáshoz.

McBride tehát elindul az először egyszerű rutinküldetésnek tűnő útjára, melynek során akarva-akaratlanul is magába kell néznie, és számos kérdést feltennie önmagáról és az apjáról is. Mi pedig követjük, és szépen lassan rájövünk, hogy kozmikus sugárzás és világvége ide vagy oda, ezek bizony mind csupán katalizátorai McBride belső utazásának, melynek során nem a világ sorsa dől el, hanem az, hogy ő milyen ember is valójában.
 


Körítésként megkapjuk Hoyte van Hoytema operatőr szemkápráztató képeit (többek között a Dunkirk-et és a Csillagok közöttet is az ő „szemének” köszönhetjük, szóval ez elég sokat elmond), és persze Brad Pitt remek alakítását is.

Az Ad Astra azonban minden szépsége ellenére is keserű szájízt hagy maga után, ennek fő oka pedig az, hogy a bő két órás játékidejét képtelen kellően kitölteni. Míg Brad Pitt belső monológjai pszichológiai kis elődásként ültetnek el néhány gondolatot az elménkben, addig a klasszikus science fiction klisék realisztikus átgondolásai (űrkalózok, elhagyatott űrállomás) társadalomkritikával szolgálnak. Ezek között azonban marad a képletes és a szó szoros értelmébe is vett tátongó űr.

 

Az Ad Astra egy látványos művészfilm a magányról és az apa-fiú kapcsolatokról, feje tetejére állított blockbuster elemekkel és érdekes, bár kissé egyszerűre vett gondolatokkal. Ha bő 20 perccel rövidebbre sikerül a film, véleményem szerint sokkal hatásosabb lehetett volna, na meg persze az sem ártott volna, ha tisztában vagyunk a vetítés előtt azzal, hogy nem egy akció-scifire ülünk be. Ha nem zavar titeket a lassú tempó és egy kis filozofálgatás, akkor mindenféleképpen ajánljuk nektek az Ad Astrát.

7,5/10

Legnézettebb videók