A kritikusok és valószínűleg az Akadémia nagy kedvence lesz A régi város, azonban mielőtt mindent elhinnénk, amit a tömegek szajkóznak, gondolkodjunk el: tényleg ez az egyik legjobb jelölt film idén? Kételkedünk…

A régi várossal egy újabb túlértékelt film menetel majd az Oscarig?

A Kenneth Lonergan rendezésében és Casey Affleck főszereplésével készült Manchester by the Sea egy igazán férfias film. Az elnyomott érzések, a belül őrizgetett fájdalom és a problémák állandó kerülgetése – ha az érzelmek szféráját figyeljük, akkor nagyjából ezekkel találkozhatunk a 6 Oscarra is jelölt filmben. Mélyen gyökereznek tehát benne a lelki problémák, azonban itt nem egy katartikus, kitörésekkel és megváltó karakterfejlődésekkel teletűzdelt cselekményt kell várnunk, itt másról van szó.

A régi város egy nagybácsi és hirtelen rábízott unokaöccse (Lucas Hedges) közös életét meséli el, akik együtt próbálnak megküzdeni a gyásszal: egyikük az édesapját, másikuk imádott bátyját veszítette el. Lee (Casey Affleck) emiatt azonban kénytelen visszaköltözni szülőfalujába, amit már régen maga mögött hagyott… nem véletlenül. Rengeteg titok, megvetés és szívet tépő régi esemény emléke várja a gyűlölt helyen, miközben egy gyászoló tinédzserrel is meg kell küzdenie.

Sokan arról suttognak – konkrétan mindenki –, hogy Casey Affleck méltán kaphatja meg ezért a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat az Oscar gálán, azonban arról valahogyan mindenki megfeledkezik, hogy a játékában nem látni akkora újdonságot, vagy egy tőle szokatlan idegen karakter életre keltését, mint ahogyan azt beharangozzák. Mi sokszor azt éreztük, hogy a színészre amúgy is jellemző nemtörődöm visszafogottsága köszön csupán vissza a vászonról, ami nem jelenthetett neki túlzottan nagy kihívást... persze, ez csak egyetlen szemszög.

A régi várossal egy újabb túlértékelt film menetel majd az Oscarig?
 


Ez a film valójában több szempontból is meglehetősen minimalista alkotás, ezért is érezheti egy érzelgős szív helyenként túlzottan visszafogottnak vagy érthetetlennek. Hiszen a két kiemelt férfi karakter folyamatos elnyomásban tartja az érzelmeit és a mindennapok eseményeit katatón módon fogadják be, és görgetik magukat tovább a következő állomásig.

Persze, A régi város nem arról szól, hogy a srácok hogyan segítik át egymást egy nehéz időszakon, majd együtt elsétálva a naplementébe a szeretetük ereje mindent helyreállít. Mert az élet nem ilyen! A gyász és a megtörtség sokszor befordít és halálunkig kibelez belőlünk minden látszólagos érzelmet, miközben életünk végéig gyötrődünk… és be kell látni: nem minden oldódik meg! Vannak törések, amelyek örökké bennünk maradnak.

Mi azon kevesek közé tartozunk, akiknek ez a lecsupaszított, tényleg életszagú alkotás nem tudott úgy átjönni és olyan erővel ránk hatni, ahogyan más idei jelöltek. Mindennek valószínűleg az lehet az oka, hogy emberenként változik, milyen erős ingerekre van szükségünk ahhoz, hogy azonosulhassunk a szereplőkkel. Nehéz levetkőzni azt az erős belső mantrát, hogy számunkra teljesen idegen a két főszereplő reakciója. Hiszen befelé fordulnak, vagy semmibe veszik az arcukba robbanó fordulatokat. Így viszont fenn áll a lehetősége, hogy a nézőt is kizárják és a világukon kívül hagyják, ahelyett, hogy magukkal rántanák őket.

A régi várossal egy újabb túlértékelt film menetel majd az Oscarig?
 


Ebben az sem segíti a mozizókat, hogy azok a pontok a cselekményben, amelyek egy pillanatnyi esélyt adhatnának arra, hogy a szereplők egy kicsit kitörjenek, méltatlanul rövid játékidőt kapnak. Ezzel pedig azt az érzetet keltik bennünk, hogy idő előtt elvágták a jeleneteket.

És mindennek a tetejébe, életünk egyik legrosszabb élményét kellett átélnünk az indokolatlan és elmondhatatlanul idegesítő filmzene miatt, ami minden alkalommal kizökkentett minket a történetből.

Értjük a lelkesedést, de nem tudjuk átérezni…

Képek: InterCom