Kiidegelt, sebeket tépett fel és minden egyes részletével felkavart. Damien Chazelle alkotása óraműpontosággal rendezi át a nézők belső szerveit a feszültség és a félelem nyers ábrázolásával.
 

Whiplash – Egy film, amitől az egész tested bizsereg

Kép: InterCom

Elindul a film, sötét terem, fehér, szakadt pólós srác veszettül dobol, az izzadtságcseppek lassan repülnek végig a megszállottságtól terhelt levegőben, a dob hangja élesen hasít a fülünkbe. Hirtelen megáll. Feszült csend. Belép egy sötét alak. A puszta jelenléte is perzseli a vásznat, meghúzzuk magunkat a kényelmes székünkben és örülünk, hogy nem Andrew a nevünk – ugyanis még annyi vér sincs bennünk odalent, hogy remegés nélkül J.K. Simmons-ra nézzünk. Jelzem ez az első pár perc, amely gyermekded felvezetés csupán a film később kiteljesedő valóságához képest.

Így kezdődik a Whiplash, amely egy dobszakos zenehallgató, Andrew (Miles Teller) és elborult tanára (J.K. Simmons) kapcsolatát térképezi fel, miközben a velejéig lecsupaszítja az emberi érzelmek egyik legalattomosabbikát, a szorongást. Ráadásul ezt képes olyan szintekre emelve érzékeltetni, hogy mi is egy ványadt szarkupacnak érezzük magunkat a jelenetek nagy százalékában.

Whiplash – Egy film, amitől az egész tested bizsereg
Kép: InterCom

Rengeteg olyan film készült már, amelyek a tehetség kibontásáról, a későbbi jövő kacérkodó képéről és persze a mentori szerep fontosságáról, árnyoldalairól szól. A Whiplash mégis képes mindent elfeledtetni velünk. Ennek a legfőbb oka a puszta, nyers erő, amely nemcsak a vásznon élő karakterek interakcióiban és jelenlétében jelenik meg, de álnok módon kúszik végig rajtunk is. Belénk férkőzik és az azonosulást olyan elementáris erővel nyomja le a torkunkon, hogy észre sem vesszük. Megkövülten figyeljük csupán, amint egy kopasz pasi úgy játszadozik tanítványai idegeivel, és olyan vehemenciával löki át őket a tűréshatárukon, hogy közben szívünk szerint a padlóba olvadnánk – helyettük is.

És Chazelle pont ezzel kapta el a filmkészítés lényegét: nem hagyta, hogy nézőként a filmkockákon kívül ragadjunk, ehelyett inkább berántott minket, és nem eresztett egészen az utolsó, tömény jelenetig. Ó az a jelenet! Egyedül a spoiler-huszárkodás veszélye miatt nem megyünk bele, de azok a képsorok tényleg katartikus élményt nyújtottak. Szétmarcangolta a szerveinket, sőt addigra a majd két óra alatt a lábujjunk is tompára zsibbadt, és bizony nem a hirtelen bepofátlankodó hideg miatt.

Whiplash – Egy film, amitől az egész tested bizsereg
Kép: InterCom

Persze kit érdekel most a tél! Hiszen éppen a dobok mögött ülünk Tellerrel, a kezünk veszettül remeg, pedig az nem éppen ajánlatos, ha nekünk kellene diktálni a ritmust. A kopasz int. Indulunk. Jöhet a lüktetés, a tam-tam. Ha nem vagytok benne, akkor hamar elveszítitek az érdeklődést. De ott vagytok. Minden egyes kép közelebb hoz nemcsak a zenészhez, de magához a hangszerhez is. Hiszen a rendező rendesen megkoreografálta a dolgokat. Nem elég messziről venni, ahogy megejtik a zenei kiteljesedést, ezt premierben kell az arcokba tolni. Egészen a szembogarakig. Ritmusra, hogy közben még az agyvizünk is felforrjon az idegtől. Jól játszik? Nem lényeges, nem a mi tisztünk ezt eldönteni. Nekünk csak parázni kell, hogy mikor dobnak a fejéhez valamit, amiért éppen nem méltóztatott tökéletesnek lenni.

Újabb jelenet. A dobverőt pörgeted a kezedben. Feszült vagy. Éppen arra készülsz, hogy megszállottan ess neki a doboknak. A cintányér hívogatóan lebeg előtted, a szemedben vad elszántság csillog. Belekezdesz. Addig ütöd, ameddig a bőr fel nem hasad a kezeden, és még utána is. Lassú cseppek, a véred már a hangszeren folyik. Az elvakult sikervágyadért. Azért hogy a legjobb legyél. Mennyit tennél meg ezért? A kamera kapkodva követi az ütemet, a szemedre, a dobra, a szétszakadó sebre ugrik, miközben a pillanat erősen az auránkba sétál.

Most az egyszer a fülünkben tomboló hangok, szinte képekként elevenednek meg a feszes snitt-váltásoknak és a közeliknek köszönhetően.

Whiplash – Egy film, amitől az egész tested bizsereg
Kép: InterCom

És akkor a másik lényeg: a karakterek! Hiába látványos, ahogy Fletcher, Simmons karaktere minden emberi jellemvonást és empátiát képes levetkőzni akár a másodperc töredéke alatt, a hidegzuhanyt Teller és Simmons jóvoltából egyaránt megkapjuk.

Miközben az elmebeteg mentor esetében szélsőséges módszerei és mentális játszadozásai rúgnak minket gyomorszájon, Teller a fiatalok esetében oly sokszor beköszönő megszállott sikerhajhászást testesíti meg. Ez sem kevésbé látványos – az emberi torzulást tekintve. Így kapcsolódik össze a két szál valahol mélyen, hogy az interakcióik még nagyobb élt kapjanak: a suhanc, aki bárkinek nekimegy a karrierje érdekében és a nagy öreg, aki szintén elvakult, és pont emiatt bárkihez hozzávág egy széket, hogy kihozza belőle a legtöbbet (vagy éppen az elvárhatatlant).

Két olyan képet testesítenek meg, amellyel életünk során akár többször is összefuthattunk – persze nem feltétlenül ennyire elfajzott formában. A snittek feszes váltakozása mellett így a nézők élményei, és persze a puszta félelmük egy ehhez hasonló szituációtól, közelebb hozzák a történetet.

Whiplash – Egy film, amitől az egész tested bizsereg
Kép: InterCom

Hogy mennyire figyel be az Oscar? A film egységesen, egy kijelölt hangulatvilágot hoz, eléggé karakán és konstans módon. Mégis, ez sem az az alkotás, ahol maga a történet vagy a technikai kivitelezés fogja az oltárra helyezni az egészet. Úgy tűnik, hogy most a színészeké volt a terep, mindent az ő vállukra dobtak, hála az égnek. A karakterek jelenléte olyan erős ebben a filmben is, hogy kijelenthetjük: mit sem számítottak volna a jól felépített jelenetsorok, a kellemes zenei alapok, ha nincs egy Teller vagy Simmons, akik egymást gyepálva teljesedhettek ki színészileg.

Persze a prímet most Simmons viszi. Nem meglepő, hiszen Fletcher karaktere, ez a gonoszlelkű (?), manipulatív, állandóan lélektépő játékokat űző szereplő rengeteg mozgásteret adott neki. Élt is vele. De még hogyan. Az eddigi díjátadókat tekintve – a BAFTA, a Golden Globe és a SAG már megdobta egy-egy díjjal az alakításáért – az Oscaron is az egyik biztos befutónak vehetjük a Legjobb mellékszereplő kategóriájában.

És most itt is hagyom ezt a szótépést, mert lassan már pörögnek az előzetesek a következő film előtt. Ja, hogy mit nézek? Csak a Whiplash-t. Meglepő? Nem. Uff.
 
 
Whiplash
színes, feliratos, amerikai dráma, 107 perc, 2014
Besorolás: 16
Premier: február 5.
Rendező: Damien Chazelle
Szereplők: J.K. Simmons, Miles Teller, Melissa Benoist, Austin Stowell