Mondhatnánk, hogy az elkövetkező években Star Wars túltengésünk lesz, de nem létezik olyan, hogy ettől „túltenghetünk”. A kérdés csupán annyi: vajon az évente érkező filmek hozzák az eredeti trilógia szintjét? Nézzük, hogyan teljesített a Zsivány Egyes!

A Zsivány Egyes tényleg egy Star Wars történet? Kritika!

Most mindenki tegye szépen a szívére a kezét és vallja be magának az igazságot: a normál SW izgalomhoz képest most csak félgőzzel pörögtünk rá erre a spin-off dologra. Az előzménytörténet mondhatni mostohagyermekként sorolt be az eddigi részek mellé, hiszen most először találkozhatunk egy olyan sztorival, amely nem a kánon fő szálával, és karaktereivel foglalkozik.

Tegyük képbe magunkat: a Zsivány Egyes azoknak a lázadóknak – élükön Jyn Erso (Felicity Jones) és Cassian kapitány (Diego Luna) – a történetét meséli el, akik megszerezték a Halálcsillag tervrajzait. Ezek persze tudjuk, kinél kötnek ki, az Egy új reményben – az 1977-es eredetileg első, mostanra már negyedik – részben. Súgunk: Leia.

Úgyhogy időben már Anakin,Obi-Wan, Padmé után, de még Luke, Han, Leia előtt vagyunk.

De milyen lett maga a Zsivány Egyes?


A kettős szó írja le a legjobban, amit a nézőkkel okozhat ez a film, hiszen valójában kétszer kell értékelni a rendező, Garreth Edwards és az egész stáb munkáját.

A Zsivány Egyes tényleg egy Star Wars történet? Kritika!
 


Mielőtt még láttuk volna a végeredményt, rémhírek kezdtek el terjedni, hogy bizony óriási bajok vannak a készülő filmmel, megannyi utómunkáról és forgatásról lehetett olvasni mindenhol, amit persze mindenki elhessegethetett azzal, hogy ez normális a filmiparban. Ez így is van, azonban a Zsivány Egyes esetében a film játékidejének első felében mintha pont ezzel a kesze-kusza küzdelemmel találkoznánk. Az egymás után pörgő jelenetek összessége olyan hatást kelt, mintha egy gyorsan összefoldozott vásznat lebegtetnének előttünk.

Indokolatlan és felesleges részletek tartják fel a cselekményt, ami emiatt sokszor unalmassá, didaktikussá és sajnos borzasztóan lassúvá válik. Persze, láttunk már jó pár filmet, és tudjuk jól, hogy a kezdetek mindig lassabbak, a karakterek bemutatása és az összeszedett alapozás miatt. Itt azonban csupán egy gyengén összeeszkábált főgerendát kapunk, egy viszonylag semmilyen női főhőssel.

Sajnos, Felicity Jones annak ellenére sem volt képes teljesen uralni a jeleneteket, hogy külsőre tökéletesen beleillik az SW univerzum hölgyeinek sorába. Azonban a karakter maga sótlan, jellegtelen és igazából nem sok újat, vagy mondjuk ki, kraftot villantott.

Bezzeg Daisy Ridley Az ébredő Erőben!


Sok mindent lehet mondani a hetedik részről, de egyet nem vitathatunk el tőle: Rey valami igazán izgalmasat adott a történethez!

A Zsivány Egyes tipikusan az a film, ahol a gyenge kezdést a karakteres mellékszereplők mentik meg, mint például K-2SO, a folyton ironizáló és beszólogató birodalmi droid, Chirrut Imwe, a vak harcos és hű társa Baze Malbus, akik kicsit R2-D2 és C-3PO kelekótya barátságát idézik fel, valamint ott van még a zseniális Mads Mikkelsen, akit konkrétan akkor is imádnánk, ha csak egy levelet tartva bambulna a kamerába. Diego Luna pedig tökéletes alany, hogy a hölgyeknek legyen kibe beleszeretniük (pipa).

A Zsivány Egyes tényleg egy Star Wars történet? Kritika!

A bicegő kezdést még inkább aláássa, hogy a film maga sem tudta eldönteni mennyire akar csatlakozni az eddigi trilógiákhoz. A meglepő és szerethető cameo ötletek, az utalások természetesen ott vannak, azonban az ikonikus, John Williams-féle zenei témák csupán nagyon haloványan köszönnek vissza a zenei részlegen. Helyenként persze el lehet kapni egy-két ismerős menetet – nekünk sokszor felsejlett Anakin és Padmé jellegzetes témája –, mégse volt meg az a tipikus SW-hangulat. Valami nagyon hiányzott. Persze, ez nem feltétlenül általános probléma, hiszen a mellettem ülő, imádott kollégám gyermeki rajongással éljenzett a film végén, azt szajkózva, hogy újra visszajött nála az SW-láz.

Ami viszont vitathatatlan, hogy a film második fele, amikor már komolyan a véghajrában vagyunk, és együtt száguldunk a főszereplőinkkel az utolsó nagy misszió felé, az valami zseniális! Ritkán látni manapság olyan filmet, ahol a végső nagy csata közben tényleg érezzük az órákig tartó küzdelem súlyát, az emberi tipródásokat, a kapcsolatok mélyülését, a tétet, az izgalmat és a drámát.

A befejezés tehát az egyik legtökéletesebb akció- és drámacunami, amit valaha láttunk!


És nemcsak az érzések terén sokkoltak minket a végsőkig, de a látvány maga is csodálatos.

A Zsivány Egyes tényleg egy Star Wars történet? Kritika!

Garreth Edwards-ék munkája itt ért a csúcsra, és erős rá a gyanúm, hogy annyira beszippantotta őket a tervekért folytatott katartikus küzdelem elkészítése, hogy egy picit megfeledkeztek róla, hogy a filmet illene ugyanilyen elánnal el is indítani! De megbocsátunk, mert az utolsó félóra (óra…? fogalmam sincs, egy végtelen, „kérlek, sose legyen vége” folyamnak tűnt) mindenért kárpótolt. Bármikor újranéznénk… a végét, az elejét pedig szolidan elpörgetnénk.

A Zsivány Egyes tehát egy lázadó, hihetetlen akció-dömpingben kicsúcsosodó történet, ami bukdácsolva ugyan, de nyomokban Star Wars-t is tartalmaz. Nálunk még nem lengett ki eléggé az SW mérőnk, de van az a lezárás, ami ezt is feledteti… egy kicsikét.